HTML

egyszervolt

"Izgalmas zűrzavar riasztó csűr-csavar, ez a kertekkel teli gyom, kulcshoz az ajtó, lefolyóval telt edényhalom, hüvellyel teli borsó, közelgő távolodó, én vagyok." Donna Williams (részlet)

Belebeszélés

  • gic30: Kiválóan összefoglalja a lényeget. Köszönjük! (2013.09.05. 11:14) Autizmus, média (1.)
  • furilány: Szia Cseho! Írtam neked levelet. Lehet, hogy nem kaptad meg? (2012.04.20. 09:49) re-blog
  • szemlelodo: Nagyon jóóó! Már az ilyenek olvasástól is megjön az ember kedve és tettereje. (2011.05.17. 16:26) Színpadon
  • cseho: de valszeg - Lisbeth Salander alakjanak Pippi az alapja. (2011.03.19. 14:07) Karakterek, könyvek
  • semota: Ilyet én is szoktam, ugyanazt a dalt szoktam összevissza loopoltatni. (2011.03.13. 12:21) mindennapi
  • semota: A bolondokhajójás sztori nagyon LOL, a mentális retinámon megjelent az egész sztori :D Annyira tip... (2011.03.13. 10:33) Autizmus Világnap
  • SpiRitta (törölt): köszönöm ahogy írsz. de tényleg. nehezen jutok el oda, hogy sokat vissza tudjak olvasni, és ezt cs... (2011.02.25. 20:31) A témáról és annak blogolásáról

a spektrum mese

2011.05.27. 05:00 cseho

re-blog

Címkék: oktatás vélemény hírek ajánló gyerek reform társadalom iskola integrálás

Kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést – legalábbis én így élem meg –  egy hónapja. Megkértek a life-style.hu-tól, hogy írjak a vélemény rovatukba egy-két havonta.
Amikor megkaptam a levelet, első blikkre azt gondoltam, hogy félrement email, de nem az volt, és tényleg nekem szólt. Nem tudtam nemet mondani.

Az első írásom hétfő este jelent meg itt teljes hosszában, itt pedig zanzásítva, és kaptam érte jó sok hideget és meleget is a kommentekben.
Úgy tűnik a téma, amiről írtam, érdekes.

Köszönöm.

4 komment

2011.04.25. 10:05 cseho

Színpadon

Címkék: stressz autizmus iskola fejlesztés fejlődés egyszervolt

Oli énekes iskolás.
A Budapesti Énekes Iskola tagja, ami sok mindennel jár együtt. Először is rengeteg délutáni elfoglaltságot ad, mert járni kell szolfézsra, kiskórusra meg nem is tudom még mennyi mindenre. Valamint együtt jár fellépésekkel is. Van először is havonta a templomi szolgálat, amikor is ők a kórus a templomi misén, és persze vannak egyéb más fellépések is.

Amikor Oli elkezdte az énekes iskolát első osztályban, akkor még nem tudtam, hogy hogyan fogunk evvel haladni. Nem is annyira a mindenféle plusz órák miatt aggódtam, hanem a fellépések miatt, hogy hogyan fogja az én kis gyerekem ezt az akadályt venni. Az elején nagyon nehéz volt, mert nem szerette. Nem szerette a fellépések előtti gyakorlást, hogy a szabadnapján – vasárnap – zargatják ilyenekkel, hogy a fellépések előtt várni kell, és hogy egyáltalán ehhez az egészhez úgy ahogy van alkalmazkodni kell.

Sokszor volt olyan pillanatom, hogy azt gondoltam feladom, és hagyom az egészet a fenébe, nem kellenek az idegtépő pillanatok, amikor a gyerekem nem bír és veszekszünk, mert erőszakosan viszem a fellépésre, és nem engedek. Persze, a fejemmel szerencsére tudtam, hogy ez nem lenne helyes döntés, mert habár küzdelmes az élet egy-egy fellépés előtt és alatt, de muszáj tologatnom a határokat – az övét, és a sajátomat is – és menni kell. Tanulni kell a várakozást, az alkalmazkodást, a fellépést, a többi ember elé való kiállást.

Két év telt el harcokkal, és egymásnak neki feszüléssel, amikor is tavaly évvégén megtörtént az áttörés.

Történt ugyanis, hogy a gyerek hülye anyja aka én, elfelejtettem az évvégi énekes, szólókoncertet. Vagyis nem teljesen felejtettem el, de későn jutott az eszembe. Annyira későn, hogy a koncert utolsó 5 percére értem oda, amikor már a fő látnivalómat teljesen lekéstem, és csak elmesélés alapján tudhattam meg, hogy mi is történt tulajdonképpen.

Eredetileg arról volt szó, hogy a koncerten Oli egy másik kisgyerekkel fog énekelni, hogy ne legyen egyedül, de a kisgyereket valamiért korán elvitték az iskolából, és Oli egyedül maradt a dallal.

Így történt, hogy aznap, amikor Oli kilépett az egész osztály és az összes szülő elé (kivéve az anyját, aki valahol idegbetegen az utcán rohant ez időben), észrevette, hogy egyedül áll ott, és egy pillanatra állítólag mindenkinek úgy tűnt, hogy beomlik egy helyben a gyerek, és csak egy kráter marad utána, de a gyerek nem ezt tette. Összeszedte magát, és ott egy helyben állva egyszerűen átlépte önmaga határait; vett egy iszonyat nagy levegőt és elénekelte a dalt egyedül, az egész osztály és az összes szülő előtt (kivéve az anyját, aki még mindig idegbetegen az utcán rohant ez időben).

A siker megváltoztatta Olivért, és azóta túl vagyunk sok koncerten.

A karácsonyi koncerten, ahol mellette ültem, és ő aggódva felém fordult, és kérte üljek egy kicsit arébb, mert ő most nagyon hangosan fog énekelni és nem szeretné, ha megsüketülnék az ő hangjától. Épp az ő hangjától.



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A félévi szólókoncerten, ahol ő volt az utolsó előtti fellépő a 26 gyerekből, és türelmesen végig várta a sorát, elénekelt két dalt zongora kísérettel, és még fehér inget is szerzett magának az alkalomra, amit elfelejtettem neki reggel csomagolni. Igaz, a fehér ing a fél éve az iskolai szekrényben gyűrödő tornapolója volt, ami úgy nézett ki, mintha a kutya szájából jött volna, nade fehér volt, ahogy annak lenni kellett - egy szavam sem lehetett.

Olivér ezt is megoldotta.
 

2 komment

2011.04.02. 00:02 cseho

Mai diszkózene

Címkék: zene diszkó autizmus egyszervolt autizmus világnap

Autizmus Világnapra Autisztikus Diszkót!

 

 

Szólj hozzá!

2011.03.15. 21:12 cseho

Karakterek, könyvek

Semota a napokban irt Jodi Picoult: Házirend cimű könyvéről, ami mostanában jelent meg magyarul is, és a főszereplője állitólag asperger szindrómás.
Én is megvettem a könyvet magyarul, amint megláttam, gondoltam pont jó lesz erre a 4 napos szünetre, hogy lesz majd valami szórakoztató és egyben érdekes olvasnivalóm, amivel majd nagyon lekötöm magam...
Hát, én most tartok kb. a könyv felénél, részemről irdatlan kinszenvedések közepette, és nagyon közel vagyok ahhoz a ponthoz, hogy itt most abba is hagynám olvasását, mert
- a könyv se nem szórakoztató, pedig kriminek van kikiáltva, de ahhoz túl egyszerű és már a legelején megoldható, igy nincs benne krimimegoldó élvezet;
- se nem egy asperger szindrómásról szól, sokkal inkább egy olyan emberről, aki egyszemélyben – töménytelenül és kiméletlenül, a legelejétől a legvégéig - rajta van az egész autizmus spektrumon.
Ezenkivül, ott van az oltásos vonal is a könyvben, mely szerint az oltások okozzák az autizmust (sic!), igaz, hogy feltételes szinten azért, tehát nem konkrétumként, de a könyv nekem a hiteléből ezáltal rengeteget veszitett. Az oltásról már tudjuk, mert bebizonyitották tudományosan, hogy nem okoz autizmust. És ez az egyetlen eddig feltételezett autizmust okozó ok, amit mára már, és amikor a könyvet irták már akkor is, végre teljesen kizártak - felemlegetni még feltételezés szinten is hiteltelen, és nem is annyira kéne.
Ellenben, sokkal hasznosabb lett volna az irónő részéről, ha már aspergerre és autizmusra kihegyezett könyvet ir, ha egy kicsit jobban körbejárta volna és sokkal jobban belemászott volna a szociális/kommunikációs képességek javitására szolgáló terápiákba, és azokról irt volna bővebben, meg arról, hogy mennyit tud javitani egy autistának egy ilyen terápia. De nem tette ezt sajnos.

Van viszont egy másik könyv, amiről még nem tudom miért, én sem irtam eddig, és nem is nagyon olvastam kritikát róla, és nem is nagyon hallottam még úgy emlegetni, mint egy aspergeresről szóló, és egy asperger szindrómás karakterre kihegyezett történetet, ez pedig Stieg Larsson által nagyon profin megirt: A tetovált lány/A lány, aki a tűzzel játszik/A kártyavár összedől trilógiája.
Nem elég, hogy az aspergeres karakter, akiről szerencsére nem kell a könyvben 3 szavanként elolvasni, hogy autista, és nem mellesleg egyébként „a lány” kiválóan megirt karakter, de maga a könyv is, műfaja szerint krimi, fantasztikus. Nekem a „nem tudtam letenni” kategória volt.

8 komment

2011.03.15. 02:20 cseho

Hétfő

Címkék: stressz autizmus frusztráció egyszervolt szenzoros

A hétfő, ami szabadnapnak indult, akkor romlott el, amikor megemlitettem Olinak a hajvágást.
A haj az egyik olyan történet, amire mérhetetlenül érzékeny. Meg lehet simogatni a haját egy pillanatra, meg hozzá is lehet érni rövid időre különösebb következmények nélkül, de a hajfésülés, a hajmosás, és a legmeredek esetekben a hajvágás megemlitését nehéz következmények nélkül megúszni.
A múlt héten valamikor, amikor lement az udvarra - és valamiért a játék az udvaron olyasmi dologból áll, amitől a gyerek haja tele lesz száraz falevél darabokkal – és amikor feljött és megláttam, megkértem Olit, hogy hozza már oda a hajkefét, hogy kifésülhessem a cuccokat hajából, és ő kötelességtudóan el is sétált a fürdőszobába, majd ugyanabban a körben, üres kézzel vissza is jött: „Sajnálom a hajkefe meghalt. Megértésedet köszönöm” konkluzióval, amire nem sok választ adhattam, mert sakk-matt, de elkezdtem azon gondolkodni, hogy akkor viszont kéne még egy almát is rakni a süngyerek fejére a tökeletesség nevében.
Engem sem ejtettek a fejemre, nagyszerű és hasznos ötletek terén, ugyebár.

Szóval hétfő reggel hajvágást emlegettem.

Hosszú idő volt odáig elérni, hogy a gyerek egy ilyen dolog megemlitésekor első reakcióként ne éles hangon sipákoljon, majd pár perc után űvöltsön és kikeljen magából, de elérkeztünk idáig. És mivel  a hajkefe meg egyéb hajhoz szükséges tárgyak nem mindig lehetnek halottak, igy a nagy visitás helyére kellett valami más dolog, ami felcseréli az előzőt, és ami csillapitja a frusztrációt, és a másik számára kevésbé zavaró, igy aztán az én kedves gyerekem kikötött a kis vékony hangon cincergek hang mellett, ami nem hasit élesen ugyan az ember agyába, de egy idő után képes a szivszorulás állapotát okozni, ami legalább ugyanolyan kellemetlen hosszabb idő után, mint a malac módon való visitás hallgatása.
Hétfőn viszont elszánt voltam. Lelkileg felkészültem mindenre, és úgy keltem, hogy na ma túl jutunk a hajas témán. Szerencsére a hajkefe is nagyon életszerűnek tűnt ezen a reggelen - velem együtt - úgyhogy megfogtam a hajkefét és elkezdtem kifésülni Oli haját. Első kör. Meg is lettünk, anélkül, hogy akár egyikünk szive is összetörve heverjen a földön, persze ő sipákolt kicsi vékony cinceri hangon, de én lenyomtam a tervet és megfésültem gyermekem hihetetlen mennyiségű haját. Nem mondanám, hogy öröm volt, és éppen lehajoltam hozzá, hogy megdicsérjem, hogy kihagyta a visitást azért, amikor valaki a panelban nekiállt falat fúrni...

És ez feltette az i-re a pontot.

A gyerek a nap további részét – a hosszú, ámde legalább kifésült hajjal - az udvaron tölthette.
 

Szólj hozzá!

2011.03.11. 13:20 cseho

Autizmus Világnap

Címkék: autizmus érdekvédelem


Újra közeledik az Autizmus Világnapja – április 2. –  és ennek örömére valamiért megint április elsején bolondok napján világitják ki a parlamentet.

Eh.

Továbbra sem értem miért április elsején teszik mindezt és azt sem, hogy hogyan lett ebből az egészből egy világszerveződés. Vagy senkinek sem tűnt fel a szerveződés közben, hogy a világitást rossz napra tették? És erre nincs értelmes magyarázat, akárhonnan is nézem, hiszen egyetlen másik ilyen megemlékezést sem tartunk egy nappal korábban. Ha egy nappal előbb is lehetne tartani, vagy akár utána is, akkor az azt jelentené, hogy a napnak magának eleve nincs jelentősége.

Na mindegy, és most nem is erről akarok beszélni, erről már egy éve úgyis irtam, és a véleményem azóta semmit sem változott, mint az látható, és igaz, hogy nagyon birok egy témán akár éveken át is rúgozni, és ugyanazt a problémát folyamatosan hajtogatni és kérdezgetni, de most nem fogom ezt tenni. Átlépem a saját árnyékomat igy.

(Nem úgy, mint apám, aki anno nem tudott túllépni azon a dolgon, hogy anyám megvette a ’Bolondok hajója’ cimű könyvet, és amikor anyám hazahozta a kezében, és feltette a könyvespolcra, akkor elkezdődött egy több napos túra azon, hogy apám folyamatosan anyámat arról faggatta, hogy minek vette meg ezt a könyvet, mert az már filmben is nagyon rossz volt, anyám meg nem tudott erre apám által elfogadható választ adni, de azért megunta és eldugta a könyvespolc legaljának legsarkába, hogy ne legyen szem előtt, és egy kicsit mindig elfelejtődött a könyv, egészen addig, amig mondjuk nem sikerült apámnak úgy lehajolnia, vagy fordulnia, hogy megláthassa a könyvet, mert akkor újra kezdődött a történet. Mintha anyám újra hazahozta volna azt a könyvet.)

De erről sem akartam irni, csak a témán való rugózásról, meg a bolondokról eszembe jutott. Amiről irni akartam viszont, és amiért ezt a bejegyzést egyáltalán elkezdtem irni és amire szeretném meghivni az embereket, hogyha van kedvük jöjjenek el, az az április 2.-i „Séta az autizmusért” program, vagy hogyishivjam,  és a részletei ezek:

A séta időpontja: 2011. április 02. szombat, 10 – 13 óra között
Gyülekezés 10:00 órakor a Vigadó téri Kiskirálylány szobornál
A rendezvény útvonala: Vigadó tér – Dunakorzó – Roosevelt tér - Kossuth tér
A séta záróeseménye,  a Parlament előtti rövid beszéd, és a vonulóknak kiosztott léggömbök elengedése követi.

A szervezők azt kérik, hogy mindenki viseljen valami kéket.

*********************************************************************************

Jegyzet: nem találom a hosszú i karaktert a kölcsön laptopon, mert az enyém szervizben betegség miatt. Elnézést, hogy minden rövid i-vel van irva a bejegyzésben.

3 komment

2011.02.15. 06:05 cseho

mindennapi

Címkék: gyerekszáj autizmus egyszervolt

Zsombor olyan gyerek, akitől az ember néha 3 perc alatt ki tud akadni. Az egy dolog, hogy egyfolytában zsizseg, folyamatosan mindenhol ott van és mindenről pontosan tudnia kell mindent, és mindig akkor akad mindennél fontosabb kérdése, amikor írok valamit vagy telefonon beszélek, amit egyébként is utálok, de ez most mindegy is, szóval ő az aki mindig mozgásban van, vagy kérdésben van, de véletlenül sincs nyugalomban. Ennek megfelelően Olivérnél is ki tudja csapni a biztosítékot, nála mondjuk sűrűbben, mint nálam, mert ugye azért a Zsombi gyerek is tudja kinél tud nagyobb eredményt elérni ez ügyben, szóval Olinál kicsapódott a biztosíték, és csak arra lettem figyelmes, hogy ezt kiabálja tiszta gőzzel Zsombor fejébe: „Fogd már be a szád hangszórógyerek!”

***************************************************************

Eltűnt a legodarab, miközben megépítette a harctéri lazítóágyat és a lézer relaxációs fotelt robotoknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán kisebb keresés után megtaláltuk a kis leesett szürke darabot a szürke szőnyegen, Oli kezébe veszi és megjegyzi a kis szürkének: „Na, most végre meglettél, te kis hálátlan.”

***************************************************************

Rákaptak az önálló zenei ízlésre a gyerekeim, nagyon fura, de ez van. Zsombor némileg változatosabb, ámde Oli csak egyet szeret, és akár naphosszat mehetne, úgyhogy amikor azt mondja, hogy „Hallgassunk zenét” vagy esetleg megejti azt, hogy „Jöhet a következő”, akkor berakja ugyanezt a számot, mert szerinte ez nagyon komoly.

**************************************************************

Este van és fürdés idő, szólok Olinak, hogy menjen fürdeni, és válaszol is, hogy mindjárt jön, csak most olyan feladatoldós kedve van, úgyhogy matek példákat old meg a tavalyi matek könyvében. Ilyenkor persze, az én mindent elfelejtő Zsombim összerázkódik, ijedten rám néz és én megnyugtatom, hogy nem, nem ezt várom tőle. Oli a másik véglet.

2 komment

2011.02.11. 08:55 cseho

Autizmus, média (1.)

Címkék: média társadalom autizmus integrálás érdekvédelem

Sokat istenítjük, de sokszor elegünk is van az 'Esőember' című filmből. Istenítjük, mert ez az a film amit szinte mindenki ismer, és ami - akárhonnan is nézem - bemutatta, és egyáltalán a köztudatba emelte az autizmus létezését, és ez akkor egy óriási, korszak alkotó dolog volt. Ráadásul mindezt nagyon profin tette, mert Raymond Babbitt vitathatatlanul egy nagyon jól megírt autista karakter.

Melyik autista ne ismerné fel magát egy kicsit Raymond Babbitt-ben? Emlékszem, amikor megkaptam végre a DVD-t és hosszú idők óta újra megnézhettem a filmet. Délután volt, és Oli pont mellém keveredett valamiért. Egy perc alatt rátapadt a képernyőre, és ott is maradt velem végignézni a filmet. Pedig kicsi volt, 7 éves lehetett. A film végén nagy kikerekedett szemekkel nézett, és azt mondta: „Az Esőember olyan, mint én”. És igen, ez igaz, az Esőember sok mindenben hasonlít Olira, és sok mindenben hasonlít rám, de azért, mert hasonlítunk még nem vagyunk ugyanazok, már pedig az Esőember ezt az egységesítést is magával hozta. Az autisták mind egységesen olyanok, mint az Esőember. Pedig ez nem igaz. Minden autistának van saját emberi egyénisége, saját emberi személyisége, saját emberi természete, és saját emberi IQ-ja is. Az autizmus csak a hab a tortán. Raymond Babbitt, is csak maga Raymond Babbitt, egy filmbeli karakter, aki autizmussal él és benne és bennem mindösszesen ennyi a közös emberi vonás: az autizmus - sem több, sem kevesebb.

Az Esőember óta viszont, akárhonnan is nézem eltelt kb. 20 év, és ezalatt a nagyon sok év alatt rengeteg minden történt autizmus kutatás terén, rengeteg írás született, kiderült, hogy a spektrum az Esőembernél sokkal, de sokkal szélesebb, és ezáltal sokkal több embert érint, mint amit valaha is gondoltunk, mégis a köztudat ennyi idő eltelte után, ha valamivel egyáltalán összeköti és definiálja az autizmust, akkor az az Esőember.

Amikor szeptemberben felhívtak a magyar tv-ből, hogy szeretnének velünk egy riportot készíteni az autizmusról, akkor nem tudtam mitévő legyek. Akartam is, meg nem is. Megijedtem, meg nem is. Végül beleegyeztem, de még mindig féltem. Esőemberre kihegyezett riportot nem szerettem volna, és ez az egész annyira ismeretlen terület volt számomra. Végül megegyeztünk az időpontban, és a pályaudvarban, hogy ott találkozunk és ott várjuk Olit, aki semmit nem tudott az egész forgatásról, csak a vonaton megérkezve beleesett egy forgatásba. A legédesebb az egészben az volt, hogy Oli tényleg nem tudott a forgatócsoportról, és én attól féltem, hogy megijed az egésztől, de nem ez lett. Nem ijedt meg a kameráktól, mert a vizsgálatok, sőt fejlesztések alatt rengeteget szokták filmre venni, és úgy tűnik a forgatócsoportról is ezt gondolta, emberek, akik vizsgálnak és kameráznak.
Sok idő volt összeforgatni a 8 perces riportot, és miközben készült, a félelmem elszállt. Megismerhettem Pataki Katalint, a riportert végre személyesen is, és miközben beszélgettünk éreztem, hogy érzi mire szeretném kihegyezni a riportot. Nem láttam a 8 percet mielőtt adásba ment, de nem csalódtam, és ezt nagyon köszönöm.

Decemberben miközben a várost jártam, hogy munkába mehessek, szembejött velem egy óriás poszter az utcán. Aztán több is, de engem istenigazából egy érdekelt, még pedig ez: 'igaz, hogy az autisták mogorva emberek?', és a plakáton egy kedves anyukát láttam, egy gyönyörűséges kislánnyal - Szonjával - mosolyogni.
Amint internet közelébe értem elkezdtem nyomozni a kampány után, mert nem tudtam hova tenni, mindazok ellenére, hogy az első érzés nagyon pozítiv volt, mert végre elindult valami, ami pozítivnak néz ki a plakátokon keresztül.
A Kerülj közelebb kampány a fogyatékosok társadalmi elfogadásáért indult és végre arra hajaz, hogy azt mutassa be, hogy az úgymond fogyatékkal élő emberek is emberek, köztünk élnek és a minden napjaik is ugyanolyanok, mint az összes többi embernek: nem szeretnének mást, mint élni a világukat, ugyanúgy, mint azok az úgymond normális emberek akik nem kapták meg a fogyatékos jelzőt életük folyamán.

Az első lépés meglépődött, és ez nagyon jó. Lett végre egy kampány, ami mozdít, csak sajnos ez még mindig kevés. Mert az elfogadáshoz istenigazából nem ez kell. Nem elég óriás fotókat szlogenekkel az emberek szeme elé tolni, mert a fényképek nem interaktívak: nem beszélnek és nem kommunikálnak, és csak fényképek. Az elfogadáshoz ennél több kell. Ki kell engedni az embereket a szobájukból, lehetővé kell tenni, hogy köztünk legyenek és végre valós önmagukban is megélhessük egymás valós dolgait és felismerhessük, hogy nem is különbözünk olyan nagyon sok mindenben egymástól.


******************************************************************

Szonját és Ritát itt ismerhetitek meg egy kicsit közelebbről.

2 komment

2011.02.09. 06:23 cseho

Arcüreg

Címkék: egészségügy egyszervolt

Megtörtént velem az a csoda, hogy beteg lettem péntekre. Elsőre egy szimpla kis náthának gondoltam, de aztán vasárnapra már ki is derült róla, hogy egy jó kis masszív homlok- és arcüreggyulladás, a kis drága.

Ahogy az lenni szokott ilyenkor, az infralámpa is felmondta a szolgáltatásait és öregségre hivatkozva visszavonult a lehető legjobb pillanatban, és mivel mindezt hétvégén tette velem, az utolsó pilanatában még a pótolhatatlanságát is bizonyította.

Hétfő reggelre, úgy éreztem magam, mint akinek (minta kinek?) bármelyik pillanatban kirobbanhat az arca, és régóta először megfogant az agyamban az orvoshoz megyek gondolata. Elárvultam, segítségre volt szükségem, és a gyerekeim ilyen helyzetekben nem igazán tudnak segíteni, és azt gondolom, hogy nem is igazán értik ezt az anyám beteg és fekszik történetet. Akkor sem, ha elmondom, hogy beteg vagyok és nehezemre esik megmozdulni és most nem is fogok ugra-bugrálni le-föl pattogva. Számukra ez nagyon édesen az értelmezhetetlen kategória, és csak azt várják, hogy felpattanok és minden megy tovább.

Szóval hétfő reggel megszületett és szeget is vert a fejemben, az orvoshoz megyek gondolata, és ezen a vezérfonalon elindulva szépen kivártam a fokozatosan dagadó fejemmel a délutáni rendelés idejét. A fokozatosan dagadó fej, azért vicces, mert időkitöltésnek elkezdtem nézni a Kés alatt (Nip/Tuck) sorozatot, ami a plasztikai sebészekről szól és mindenki nem normális benne, mindenesetre a sok botox nézése közben arra a következtetésre is jutottam, hogy egyrészt milyen hálás lehetek, hogy a rohadt drága botox helyett itt van nekem a természet adta ránctalanító, másrészt fura volt belegondolni, hogy milyen lehet amikor botoxot nyomnak a fejedbe.

Na mindegy. Lementem a körzetihez, elmondtam az asszisztensnek mi nyomja a fejemet, és ő azonnal átirányított az Auróra utcába a fül-orr-gégészetre, mondván úgyis kell röntgent is csinálni a fejemről.

Auróra utca, beteg kartonozó, sorbanállás. Olivér velem van. Reggel képtelen voltam az iskolába elvinni. Reménykedő arccal sorra következem, átadom a kis kártyáimat és azt mondom:

-          Fül-orr-gégészet.

-          Ma nincsenek.

Egy pillanatra megzavarodom és eszembe jut, hogy lehet, hogy plasztikai sebészetet mondtam, amitől még jobban zavarba jövök, úgyhogy újra megejtem a fül-orr-gégészet kombinációt nagyobb sikert remélve.

-          Nincsenek ma kedveském, nem tudom miért, de ma nincs fül-orr-gégészet. Holnap reggel 8-tól lesznek.

Azt hittem rosszul hallok, és vázolom mi a helyzet, mely szerint olyan nincs, hogy holnap lesznek.

-          Tudja mit menjen fel a sürgősségi betegellátásra, 2. emelet 211-es szoba.

Megköszönöm, és ő kedvesen még egyszer elismétli az emelet és szoba számot. A gondolat, hogy ellátást kaphatok egy ilyen fantasztikus hétfő délutánon mézesmadzagként húzott fel a 2. emeletre. 

Leülünk. Nyílik az ajtó, a nővér kijön, mire az összes várakozó felpattan. Oli a sok ember látványától azonnal megijed és a hányan vannak előttünk kérdéskört kezdi el feszegetni. Megnyugtatom, hogy csak két ember vár előttünk, és ő ettől meg is nyugszik. Az nem olyan sok. A nővér közben észreveszi a gyereket és rákérdez, hogy a gyerek-e a beteg. Megnyugtatom őt is, hogy csak én és tudunk várni, teszem hozzá nagyvonalúan, mire Oli összehúzott szemöldökkel reagál. Sorra kerülünk, bemegyek, elmondom mi járatban vagyok itt.

-          De ma nincs fül-orr-gégészet – jön a válasz.

-          Ezt én is tudom – adom vissza a labdát – ezért küldtek ide.

Menjen el a körzeti orvosához, mondja nekem, és én elmondom, hogy onnan küldtek ide, röntgenre van szükségem. Akkor is, folytatja, azért menjek el, hogy adjon egy beutalót vagy ide röntgenre, vagy hogy adhasson a IX. kerületi fül-orr-gégére. Megint csak azt hittem, hogy a rosszul hallás esete áll fent nálam. De nem. Jól hallottam. Felvetem megoldásként, hogy mi lenne, ha ő adna egy beutalót a röntgenre. Akárhonnan is néztem, mindegyik megoldás egy órás utazással jár, csak azért, hogy beszerezzek egy beutalót, miközben a türelmes gyerekem velem van, a másik meg otthon vár, mondván csak a szomszédba ugrottam le az orvoshoz és mindjárt jövök, arról, hogy én magam lázas vagyok már ne is beszéljünk.

- Én nem adhatok beutalót, mi itt a sürgősségin nem vagyunk orvosok, csak nővérek.

Remek.

 

Így történt meg, hogy nem kaptam ellátást a 6 emelet magas rendelőintézetben ezen a februári hétfő délutánon. A kijáratnál találtam egy gyógysegédeszköz boltot, beruháztam egy új infralámpára a pénzemből és hálát adtam a társadalombiztosításnak, amiért a rengeteg befizetett pénzemért hétfőn nem tudnak ellátni, hacsak nem töltöm az egész délutánomat a remek tömegközlekedésen, ahova betegen elméletileg nem szállhatok fel, valamint azért is, hogy lehetővé tették számomra, hogy a rengeteg befizetett tb pénz után, az események tükrében, plusz egy nappal meghosszabbították a táppénzem, amely akció nem kicsi anyagi kárt okoz a kis családomnak.

 

1 komment

2011.01.24. 19:51 cseho

rövid történet aka rodiel részére

Címkék: autizmus önismeret egyszervolt

- De te vagy a legügyesebb az osztályban, igaz? - kérdezi egy ismerős Olitól.
- Nem. Ha én lennék a legügyesebb, akkor tudnék fára mászni, és labdát elkapni meg pattogtatni. De ezeket én nem tudom.
 

1 komment