Vagy legalábbis remélem.
Az a rossz, hogy elkezdedődött a várva-várt iskola és Oli unatkozik bent. Úgy tűnik sokkal többet várt ettől az egésztől. Akárhányszor megkérdezem, hogy mi volt az iskolában, azt a választ kapom: uncsi. Pedig helyesek a tanárok és nagyon kis helyesek, értelmesek a gyerekek is, csak a tanulni való kevés. Oli szerint.
Ma reggel találkoztam a vezető gyógypedagógussal, akit már régebb óta ismerek. Ő volt az az ember, aki tavaly az alsó tagozatos igazgatónővel együtt beleszeretett Oliba, az első találkozáskor. Soha nem tud még a legproblémásabb gyerekekről sem, nem szeretettel és tisztelettel beszélni. (És mindig kedves.)
- Megkérdezhetem, hogy Olivér mit mesél az iskoláról? - kérdezi.
- Unalmas - válaszolom minden gondolkodás nélkül, hisz mit kerteljek.
- Hát azt látom. Ráadásul ki is mutatja meglehetősen látványosan - mondja mosolyogva.
Délután egy kicsit félve mentem Oliért, mivel ma volt az első nap amikor elkezdtem újra dolgozni és viszonylag későn fél 5-kor mentem érte. Nem tudtam mi vár rám. Reggel igyekeztem felkészíteni az időpontra, elmagyaráztam, hogy mi lesz és ő úgy tűnik megértette, mert nem neheztelt rám amikor meglátott, sőt rohant felém boldogan. Hazafele menet megpróbáltam szóra bírni, hogy mégis mi történt vele ma.
- Milyen volt a matek óra? - kérdezem.
- Nem értem miért kell egyforma dolgokat színezgetnem, én ezt már 3 éves koromban tudtam - válaszolja. Volt ma olvasás óránk is - folytatja - betűket tanultunk, az o, i, a-t. Anya, miért csak ilyen kevés betűt tanítanak egyszerre?
(Sakk-matt.)
- Tudod, Oli mindig fontos mindent a legelejéről kezdeni, fontos, hogy megtanuld jól az alapokat, amire építhetted az egyre több tudást. Idővel majd lesznek nagyon érdekes dolgok is, ne aggódj.
- Majd meglátom - válaszolja - nem szeretek várni, úgy hiszem*.
(*az "úgy hiszem" mostanában egy nagy kedvenc kifejezése, amikor saját gondolatairól/érzéseiről beszél)
