Jó érzés az, amikor a saját puzzle darabjaidat összerakod és végre összeáll a kép. Én erre 35 évet vártam.
Sajnos a szüleim már nem élnek, így pici gyerekkori élményeim leírásánal azokra az eseményekre tudok csak épiteni amelyek anekdotává nőtték ki magukat az idők folyamán, illetve azokra amelyekre  jómagam is emlékszem.
Már kisbabaként is problémás voltam, 7-8 hónaposan a gyerek pszichiátria üde színfoltja lettem -- a gyerekorvos folyamatos bömbölésemért utalt be oda. Persze az oka nem derült ki, hogy mi okozza meglehetősen fokozott nyugtalanságomat, a gyógykezelésre pedig, mely abból állt, hogy hatalmas adag nyugtatóval lenyugtatva kikötöztek az ágyhoz, Apám úgy reagált, hogy egy jól irányzott ütéssel lenyomta a pszichiátert, és nem túl hálás hangon közölte, hogy kösz, de ezt mi is megtudjuk otthon csinálni, majd hazavitt, és a pereskedésen törte az agyát.
(Ebből a sztoriból adódik, hogy később akár hányszor pszichológusi vagy pszichiátriai segítséget javasoltak nekem, Apámat kiverte a víz, és határozott nemmel válaszolt, oda az én gyerekemet soha. Azt gondolom ezért nem hibáztathatom, én is hasonlóképp éreznék egy ilyen élmény után. Szerencsére azóta eltelt 34 év...)
Korán bölcsibe kerültem. A bölcsibe csak akkor voltam hajlandó bemenni, ha a kedvenc bölcsis nénim bent volt, és ez odáig fajult, hogy amikor beteg lett akkor a szüleim a lakására vittek és ott vigyázott rám, amikor már egy kicsit jobban lett. A bölcsis egyen cuccot nem voltam hajlandó felvenni és sikerült végül annyit hisztiznem, hogy nekem engedélyezve volt a saját ruha használata.
Az ovis társaim és nevelőim arcára, nevére nem emlékszem egyáltalán, viszont az ovit magát, a csoportszobát, az udvart, a folyosót mindent pontosan le tudok írni még most is. Tudom hol volt a könyvespolc, milyen ablakok voltak, hol voltak a játékok, mindenre pontosan emlékszem. Azt hiszem az óvodai életbe egész jól beépültem, azt leszámítva, hogy nem tartoztam a legszociálisabb gyerekek közé, meg a mesehallgatás nagyon nehezemre esett.
Általánosban az alsó tagozat még egész rendben volt. Persze most már tudom, hogy a legfontosabb dolog amiért akkoriban jól ment a tanulás az az volt, hogy az alsóban összesen 2 db tanárt kellett megszokni, míg felsőben meg minden órára más és más tanár járt be - mindig más arcok, más észjárással, más beszédstílussal, minden mással. Meg persze az is hozzátartozott, hogy alsóban az 1. és 2. osztály tanulmányilag nem jelentett túl nagy kihívást még, 3.-ban és 4.-ben meg a világ egyik legjobb tanára lett az osztályfönőköm, aki akkoriban nagyon kivételes volt az oktatásban, hisz a legnagyobb hangsúlyt személysiégünk fejlesztésére helyezte. Mindig lehetett kérdezni ha valamit nem értettél, és persze válaszában sosem húzódott az a megszégyenítő hangsúly ami éreztette, hogy megkapod a választ baszki, de azért mégis mit nem lehet érteni ezen. Tudta jól, hogy egy ekkora gyereket 45 percig képtelenség lekötni, így tartott szüneteket amikor látta, hogy a figyelmünk nullán áll. Ilyenkor például az udvarra jártunk kidobósozni. Ő volt aki az osztályunkat nagyon összefogta és én azt gondolom a mi osztályunk végig az általános alatt jól mükődött. Én legalábbis csíptem az osztálytársaimat. (Néha volt egy kis pity-puty vita meg ez meg az, például amikor folyamatosan bámultam, persze minden szándék nélkül, és mindig megvádoltak, hogy én mondjuk a ruhájukat  bámulom. Holott nem. Most is sokat bámulok a semmibe, sőt sokat mosolygok magamban.)
A felső tagozat már kezdett gázosabb lenni. Tanulmányilag hol szárnyaltam, hol az egyeseket halmoztam. Szüleim értetlenül álltak a jegyeim előtt. Nem voltam a tanárok kedvence. Anyám minden szülőiről kiakadva ért haza, hogy megint felsorolták az összes szülő előtt mely listákat vezetem, mint legrosszabb. Magatartásban mindig #1 legrosszabb voltam. Igazgatói intők tömkelege szépítette az ellenörzőm. Persze mindezek nem azért voltak, mert verekedéseket provokáltam a gyerekek között, vagy bármi olyat tettem volna, ami a társaim ellen írányult, hanem azért, mert a legtöbb tanárt képtelen voltam komolyan venni, és ennek általában komolyan hangot adtam. Ha meguntam az órát hangosan szöszmötöltem valamit, ha megsértett kimentem, de előtte még beszóltam és utána vágtam rá az ajtót, a nekem nem tetsző dolgokat hangosan kommentáltam.
A gimi hasonló vidám hangulatban telt. Az osztály jó volt, a tanárok változóak. A sors fintora egyébként, hogy felsőtagozattól kezdve mindig az osztályfönökeim voltak azok, akik kifejezetten utáltak és ez nem könnyítette meg életemet, viszont az osztálytársaimat  nem szivesen cseréltem volna le.
Mai fejjel visszagondolva a következőképpen alakultak a jegyeim:
Házidolgozataim nagyon pöpecek voltak, lehetett kutatni a témában, lehetett írni ahogy jöttek a gondolatok, lehetett javítani, és persze a legvégén egy új papírra átmásolni.
Írásbeli dogáim tanárfüggők voltak, ha jó volt a tanár akinek az óráján megértettem a történetet, akkor jeleseket írtam. Ha viszont olyan volt a tanár akit nem értettem, akkor a könyvből kellett megtanulnom, ezért elég tankönyvszerűen adtam vissza a történetet, ami miatt sokszor puskázással vádoltak meg, holott soha nem puskáztam. A puskázásra képtelen vagyok. Még így felnőtt fejjel is.
Szóbeli dogáim pedig mindig is egyenlőek voltak az egyessel. A szóbeli vizsgák egyébként mind a mai napig leküzdhetetlen akadálynak tűnnek, ezért is van, hogy amikor eljön a szóbeli vizsgázás ideje a főiskolán, én inkább megfutamodom, minthogy ennek a stressznek kitegyem magam.

Persze mindezen dolgokat csak most látom át és tudom végre úgy értékelni, hogy nem velem volt a baj végig, én csak olyan voltam amilyen én vagyok.
Szerencsére az iskola csak egy része volt az életemnek és szüleim valamint tágabb családom számára sosem jeletettem terhet, mint úgymond problémás, így jutott nekem önbízalom elég és szeretet is sok. Nekik köszönhetem, hogy vagyok, aki vagyok.

PS.: bocs a csapongó sztoriért, pedig próbáltam összefogni...
FOLYT. KÖV.