egyszervolt

Esőember
Az autizmusról és annak ismertetőjegyeiről, én is akkor hallottam először, amikor 1990 tájékán családilag megnéztük az Esőembert. A film óriási volt, Dustin Hoffman zseniálisan játszotta Raymond-Rainman alakját. Ennek köszönhetően a film családomra gyakorolt hatása sem maradt el:
- Én egyáltalán nem értettem, hogy a többi ember a moziban miért arról beszél kijövetkor, hogy hú azért ez az ember a filmben milyen fura volt... mivel számomra Rainman maga volt a normális, semmi fura nem volt a viselkedésében. Mindig lényeges dolgokra figyelt, mindig lényeges dolgokon akadt fent, olyanokon amiken én is mindig kiakadok.
- Apám pedig éveken át előszeretettel idézett poénokat a filmből, és mi ezeken minden egyes alkalommal úgy röhögtünk Anyámmal, mintha életünkben először hallottuk volna.

Regresszió
Pár évvel később Anyám váratlanul meghalt, és mi ketten Apámmal a szétzuhanás állapotába kerültünk.
Egy hétig feküdtem az ágyamban, semmit sem csináltam, nem ettem, nem nagyon ittam, fürödni sem fürödtem. Kapcsolatom a külvilággal annyi volt, hogyha megpróbált valaki hozzám szólni, akkor elsőre csak űvöltve elküldtem a francba, ha az űűűvöltés nem jött be akkor, brutálisabb eszközökhöz folyamodtam, így tört be ököllel az üveg az ajtón, és omlott össze a könyvespolc, mint a kártyavár a szoba közepén.
Végül orvosi segítséget kaptam, gyógyszer formátumban. A doki hangulatzavart állapított meg. A gyógyszertől átestem a ló túloldalára - bepörögtem oly annyira, hogyha esetleg meg kellett állnom egy pillanatra, mert mondjuk Apám szólt hozzám, akkor egy helyben jártam, míg ő beszélt hozzám.

Az út
Üres járatban voltam egy ideig. Habár a gyógyszer miatt nem feküdtem egész nap, és a hangulatom is jobb volt, miután a folyamatos pörgés alább hagyott, de nem maradhattam örökké így. A gyógyszer ugyan átsegített a kezdeteken és az jó volt, de nem lehet örökké hangulatjavítón élni. Egyszerűen nem természetes.
Egy napon Apám hívott telefonon és a - nem érdekelne egy állás Kanadában? - kérdést  tette fel. Autista gyerekekkel kéne foglalkoznod, tanulhatnál is mellette...
Ez az út volt az én nagy lehetőségem. Itt hagyhattam mindent egy időre és egy teljesen más világban, teljesen egyedül újra írhattam önmagam.
Ennek megfelelően, 1,5 hónappal később mindent lezsírozva útra készen álltam Kanadába, Fairview-ba, a számomra szinte ismeretlenbe és a nagy lehetőségbe. A munkáról annyit tudtam, hogy egy családhoz megyek, akiknek 3 gyerekük van, és a 3 gyerekből 2, egy lány meg a fiú autista. Valamint, hogy a hely ahova megyek, Fairview, egy 3600 főt számláló település és fent északon fekszik, Alberta tartományban a Peace River partján. (Akkoriban még nem volt internet, de többfajta térképet is átnéztem, hogy hol is fekszik a hely, hol vannak a szomszédos települések, és ezek a települések hány kilométerre fekszenek egymástól. Térkép megszállott voltam, és persze vagyok is.)

Messze
1,5 évet voltam kint.
Minden nap együtt voltam a gyerekekkel, minden fejlesztésükön részt vettem, workshop-okra jártam, rengeteg könyvet elolvastam. Azt hiszem elmondhatom, hogy a témát alaposan körbejártam, de mivel a két rám bízott kisgyerek Kanner-i autizmussal volt diagnosztizálva, így a fő érdeklődés akkoriban a spektrum ezen területére irányult.
Szabadidőmben, ha éppen nem olvastam, akkor hosszú leveleket irogattam Apámnak, aki ezekre hosszú levelekkel válaszolt, vagy magamnak írtam levelet, amely levelekre a mai napig senki sem válaszolt, vagy tornáztam, vagy futottam, vagy a -50 Celsiusban sétálgattam.

Könyvek
Olivér születésekor a szülészeten egy másik anyukával beszélgetek. Az autizmusról kérdezget. Úgy gondolja, hogy az ő nagyobbik lánya autista. Felajánlom neki a könyveimet, nekem nem kellenek már.