Elmondom.
A diagnózis megengedte, hogy elengedjem a régi önmagam, azt az embert aki örökké harcban áll önmagával és a világgal.
Eddigi életem folyamatos kompenzációval telt. Számomra és közvetlen környezetem számára érthetetlen volt, hogy viszonylag jó értelmi képességeim mellett miért nem tudok sok mindenben, egyszerű dolgokban előrébb jutni. Nem értettem, hogy hol van az az áthághatatlan, láthatatlan fal, ami köztem és a világ megértése közt áll. Most már értem.
Eddig hatalmas fegyverekkel felszerelkezve, dühösen álltam a falam előtt. Mindenképp lyukat akartam törni rajta. Egy olyan lyukat, ami utat nyit, köztem és a világ közt. De sosem sikerült. Dühödt áttörési rohamaim nem vezettek sehova, nem találtam átjutási lehetőséget. A falról mindig csak visszapattantam és seggre estem. Attól meg magamba zuhantam és újra seggre estem.
Mára már tudom, hogy az én falam neve autizmus. Megrongálni holmi lukakkal teljesen felesleges, lebontani lehetetlen.
Taktikát válthattam végre. Nem ütögetni vagy lebontani akarom, hanem megmászni. És a tetejéről körbenézni.
____________________________________________________________________________
Lábjegyzet
18 éves korom táján megszállotja lettem a Pink Floydnak és a Falnak. Mindennap Pink Floyd-ot hallgattam (az összes lemezük meg volt) és mindennap megnéztem a Fal című filmet (mert szerencsére akkoriban már volt videonk).
18 éves koromban vehettem kezembe az érettségi bizonyítványom. Az átadás pillanata egész idáig rányomta bélyegét az életemre.
Ezúton is szeretném az átadó embernek alias vizsgabizottság elnökének megköszönni, hogy ismeretlenül is, ilyen mélyen szántó következtetésre jutott velem kapcsolatban és mindezt a tudtomra is adta az egész iskola előtt, óriási beleérző képességéről bizonyosságot téve.
- És most következik az iskola legrosszabbul érettségizett diákja (nevem), akinek sikerült minden tantárgyból kettesre érettségiznie. Szeretnék neki hö-hö ezúton is nagyobb sikereket kívánni az életben hö-hö.