Minden jól kezdődött. Sikerült nagy nehezen egy napot találnunk amikor kimozdultunk az irodai és lakás életből társaságilag.
Több hete beszéltük, hogy jó lenne, de engem nem könnyű kimozdítani az odvamból. Meglehetősen kevés időm van egyedül lenni, ezért amikor végre vége a hétnek nem nagyon vágyom emberek közé. Sokszor a bevásárlás intézése is nehezemre esik.
De ez a szombat szépnek indult kívül-belül és felhívtam Verát és M.-et, hogy menjünk. És mentünk.
Szép nap volt, a képek szerintem elmesélik.
A séta után a Margithíd pesti hídfőjénél, M. elhajtott a kis biciklijével valamerre, V. pedig a városba indult, mi pedig a 4-6-os villamossal indultunk haza. Oli nyűgös volt, mert abba kellett hagyni a biciklizést (szegény M. szerintem 10-15 alkalommal körbekerekezte a szigetet valamelyik gyerekemmel a hátsó ülésén) és én avval próbáltam nyugtatgatni, hogy nincs semmi gond, mert mindjárt jön a combino és az mennyivel jobb, mint a bicikli. Oli kezdett is lenyugodni, amikor a síneken a combino helyett bezörgött a Tátra. Nekem lőttek, gondoltam és abban a pillanatban lőttek is.
- Ez nem combino anya, én erre nem szállok fel! - visítja a fejembe.
- De erre fel kell szállnunk, el kell mennünk a Blaha Lujza térre, hogy onnan busszal hazajussunk- mondom én és tuszkolom fel a viaskodó Bogyót a villamosra.
A villamoson viszonylag hamar lecsitul Oli. Megérkezünk a Nyugatihoz, amikor a vezető bemondja, hogy a villamos csak az Oktogonig megy és aki teheti menjen inkább metróval innen.
És akkor beugrott, hogy tényleg ma március 15.-e van és egy pillanat alatt kissé el is öntött az ideg, hogy akkor most tényleg megint lesz vagy van már van valami én meg itt állok a gyerekekkel. Az útvonal változtatásról meg ne is beszéljünk. Le kellett futatnom néhány bonyolultabbnál bonyolultabb útvonalat az agyamban mire rájöttem, hogy dáá, itt a metro. Aztán már csak Oli megnyugtatása volt hátra - aki még sosem utazott metroval a Nyugatitól, mert a combinot jobban csípi - hogy hazaérünk viszonylag hamar, ne aggódjon.
Késő este van. Zsombi alszik már, Olit pedig próbálom az ágyba tuszkolni, amikor hirtelen fülsüketítő szirénázásra leszek figyelmes. Ez nemcsak egy rendőrautó gondolom, hanem több, sőt - mivel a szirénézás kezdett nagyon hangossá és hosszúvá válni - nagyon sok lehet. Oli idegesen kérdezi, mi ez.
Odanyomulunk az ablakhoz. Én még soha életemben nem láttam ilyet, élőben - ennyi rendőr-határőr buszt, mikrobuszt, teherautót, autót hangosan szirénázva vonulni hosszú-hosszú sorban, még nem.
A látvány rémisztőleg hatott rám és elképzelni sem akartam vajon mi folyik valahol a környéken. Aztán a jelenet eljátszódott még egyszer 5 perc múlva, majd kb. 15 perc múlva újra.
Nem akarok politizálni, mert már régóta inkább nem figyelem behatóan az eseményeket. Volt idő amikor sokat foglalkoztam a magyar politikával, de aztán rájöttem nem akarok agyvérzést kapni és abbahagytam.
Kedden megkaptam Verától a Margitszigeten készített fotókat és köztük voltak ezek is...
... és akkor eszembe jutott az éjszaka meg a sziréna megint, meg az, hogy leírom ide a véleményemet, mert megtehetem, mert az én blogom (énblogom), hogy kurvára elegem van már a pattanásig feszített idegekből meg a hülyeségből.
Szóval, kérdem én: nem koncentrálhatnánk az utálkozás meg a hülye (meg)győzködések helyett a lényeges dolgokra végre? A jövőre?
