Nagyon régen nem írtam és mindez istenigazából azért volt, mert olyan mélyzuhanásos állapotban voltam, hogy nem volt érdemes írni. Pontosabban érdemes lett volna írni, de én nem vagyok az a típus, aki az érzelmi mélyrepüléseiről be tud avagy be szeret számolni.

Írtam már valamennyit arról, hogy Olit mennyire megviselte az iskolakezdés. Megviselte, még pedig annyira, amire én sem számítottam. Nem gondoltam, hogy a változás könnyedén fog menni, de azért erre legrosszabb rémálmomban sem számítottam.

A történet Olivér öngyilkossági rohamaival indult és aztán folytatódott avval, hogy engem teljesen kirekesztett az életéből. A kapcsolatunk "megromlott". Nem voltam többet az ő kedves anyukája, akit szeret és elfogad, hanem gyűlölete tárgyává léptem elő. Egyik pillanatról a másikra az együttműködő gyerek ellenálló gyerekké vált. Bármit mondtam neki, bármit kértem tőle, a "kit érdekel mit akarsz és egyáltalán ki vagy te" választ kaptam.

Szívem mélyén persze tudtam, hogy az ellenállás istenigazából nem nekem szól és szó sincs arról, hogy megutált volna, egyszerűen csak az ő szemében én váltam felelőssé a történtekért. Persze, ki más? Én vagyok az anyja, az egyetlen, akiben megbízott, akire számíthatott, és ez az anya tehetett arról helyzetről, amibe került. Felelős voltam az őt ért kudarcokért.

Az élet itthon megváltozott. A vidám családi pillanatok eltűntek és kiszámíthatatlan, mikor és mitől lesz dühroham vagy verekedés vagy űvöltés pillanatokká váltak és ez mindenkinek nehéz helyzet volt. Nehéz volt Zsombinak és nehéz lett nekem is.
A szorongás a mindennapoktól, a kiszámíthatatlanságtól folyamatosan nőtt bennem és aztán egy kevésbé csodás vasárnap reggelen arra ébredtem, hogy megőrültem. Elvesztettem a kontrollomat önmagam és az egész helyzet felett. A szívem majd kiugrott, halálfélelmem volt és mivel egyedül voltam a fiúkkal és a helyzet nem javult, sőt inkább durvult, mentőt hívtam magamra.
A dokibácsi, aki kijött mérhetelenül rendes és jófej volt. Nézett egy EKG-t, de nem volt szívrohamom, beszélgetett velem egy kicsit és már meg is adta a diagnózist: pánikroham. Belém döfött egy nyugtatót és nagyon szépen megkért, hogy menjek el orvoshoz, mert nem szeretne kijönni arra legközelebb, hogy tényleg szívrohamom van.
Másnap leballagtam a körzeti orvosomhoz, aki szabadságon volt, így egy másik dokihoz kerültem, aki felírt Xanax-ot, arra az esetre, ha újra jelentkezne a pánikroham.

Sajnos a pánikrohamok nem múltak, még úgysem, hogy Olivérrel sikerült közben egy csomó mindent megoldanunk és újra visszafogadott a szívébe. Egy hónapon át küszködtem és próbáltam a pánikrohamokat legyőzni, de nem ment. A végén azon kaptam magam, hogy szinte folyamatosan szedem a Xanaxot, mert szorongás és a halálfélelem folyamatossá vált. Életem minden egyes perce avval telt, hogy a halált vártam és féltem, hogy mi lesz, ha meghalok és a gyerekek találnak rám.
Kénytelen voltam beismerni, hogy ezt egyedül megoldanom már nem megy. Félelmetes érzés volt, hiszen az elmúlt pár évben rengeteg mindenen keresztül mentem: elvesztettem a szüleimet, láttam a kisebbik fiamat haldokolni, lélegeztetőgépen élni, a házasságom tönkre ment és még sorolhatnám, de mégis eddig mindig sikerült megküzdenem a történtekkel. De most valahogy már nem ment tovább. Van egy pont, amikor betelik a pohár és ez a pont elérkezett.
Nem maradt más hátra, segítséget kellett kérnem. Beültem a kerületi a pszichiátriai gondozó rendelésére, miután a körzeti orvosom meggyőzőtt arról, hogy szükséges, és hogy a Xanax szedés nem megoldás a pánikra.
A kerületi pszichiátertől, Pavlov dokitól kaptam antidepresszánst (sertraline-t), ami úgy tűnik segít, hogy elinduljak a problémamegoldó utamon. Közben egy kedves pszichológus ismerősöm is felajánlotta a segítségét, így hetente egyszer-kétszer járok hozzá beszélgetni.
Végre, jobban érzem magam. Már nem leselkedik rám minden sarkon a halál és újra látom az élet pozítiv oldalát is.