Sokat istenítjük, de sokszor elegünk is van az 'Esőember' című filmből. Istenítjük, mert ez az a film amit szinte mindenki ismer, és ami - akárhonnan is nézem - bemutatta, és egyáltalán a köztudatba emelte az autizmus létezését, és ez akkor egy óriási, korszak alkotó dolog volt. Ráadásul mindezt nagyon profin tette, mert Raymond Babbitt vitathatatlanul egy nagyon jól megírt autista karakter.
Melyik autista ne ismerné fel magát egy kicsit Raymond Babbitt-ben? Emlékszem, amikor megkaptam végre a DVD-t és hosszú idők óta újra megnézhettem a filmet. Délután volt, és Oli pont mellém keveredett valamiért. Egy perc alatt rátapadt a képernyőre, és ott is maradt velem végignézni a filmet. Pedig kicsi volt, 7 éves lehetett. A film végén nagy kikerekedett szemekkel nézett, és azt mondta: „Az Esőember olyan, mint én”. És igen, ez igaz, az Esőember sok mindenben hasonlít Olira, és sok mindenben hasonlít rám, de azért, mert hasonlítunk még nem vagyunk ugyanazok, már pedig az Esőember ezt az egységesítést is magával hozta. Az autisták mind egységesen olyanok, mint az Esőember. Pedig ez nem igaz. Minden autistának van saját emberi egyénisége, saját emberi személyisége, saját emberi természete, és saját emberi IQ-ja is. Az autizmus csak a hab a tortán. Raymond Babbitt, is csak maga Raymond Babbitt, egy filmbeli karakter, aki autizmussal él és benne és bennem mindösszesen ennyi a közös emberi vonás: az autizmus - sem több, sem kevesebb.
Az Esőember óta viszont, akárhonnan is nézem eltelt kb. 20 év, és ezalatt a nagyon sok év alatt rengeteg minden történt autizmus kutatás terén, rengeteg írás született, kiderült, hogy a spektrum az Esőembernél sokkal, de sokkal szélesebb, és ezáltal sokkal több embert érint, mint amit valaha is gondoltunk, mégis a köztudat ennyi idő eltelte után, ha valamivel egyáltalán összeköti és definiálja az autizmust, akkor az az Esőember.
Amikor szeptemberben felhívtak a magyar tv-ből, hogy szeretnének velünk egy riportot készíteni az autizmusról, akkor nem tudtam mitévő legyek. Akartam is, meg nem is. Megijedtem, meg nem is. Végül beleegyeztem, de még mindig féltem. Esőemberre kihegyezett riportot nem szerettem volna, és ez az egész annyira ismeretlen terület volt számomra. Végül megegyeztünk az időpontban, és a pályaudvarban, hogy ott találkozunk és ott várjuk Olit, aki semmit nem tudott az egész forgatásról, csak a vonaton megérkezve beleesett egy forgatásba. A legédesebb az egészben az volt, hogy Oli tényleg nem tudott a forgatócsoportról, és én attól féltem, hogy megijed az egésztől, de nem ez lett. Nem ijedt meg a kameráktól, mert a vizsgálatok, sőt fejlesztések alatt rengeteget szokták filmre venni, és úgy tűnik a forgatócsoportról is ezt gondolta, emberek, akik vizsgálnak és kameráznak.
Sok idő volt összeforgatni a 8 perces riportot, és miközben készült, a félelmem elszállt. Megismerhettem Pataki Katalint, a riportert végre személyesen is, és miközben beszélgettünk éreztem, hogy érzi mire szeretném kihegyezni a riportot. Nem láttam a 8 percet mielőtt adásba ment, de nem csalódtam, és ezt nagyon köszönöm.
Decemberben miközben a várost jártam, hogy munkába mehessek, szembejött velem egy óriás poszter az utcán. Aztán több is, de engem istenigazából egy érdekelt, még pedig ez: 'igaz, hogy az autisták mogorva emberek?', és a plakáton egy kedves anyukát láttam, egy gyönyörűséges kislánnyal - Szonjával - mosolyogni.
Amint internet közelébe értem elkezdtem nyomozni a kampány után, mert nem tudtam hova tenni, mindazok ellenére, hogy az első érzés nagyon pozítiv volt, mert végre elindult valami, ami pozítivnak néz ki a plakátokon keresztül.
A Kerülj közelebb kampány a fogyatékosok társadalmi elfogadásáért indult és végre arra hajaz, hogy azt mutassa be, hogy az úgymond fogyatékkal élő emberek is emberek, köztünk élnek és a minden napjaik is ugyanolyanok, mint az összes többi embernek: nem szeretnének mást, mint élni a világukat, ugyanúgy, mint azok az úgymond normális emberek akik nem kapták meg a fogyatékos jelzőt életük folyamán.
Az első lépés meglépődött, és ez nagyon jó. Lett végre egy kampány, ami mozdít, csak sajnos ez még mindig kevés. Mert az elfogadáshoz istenigazából nem ez kell. Nem elég óriás fotókat szlogenekkel az emberek szeme elé tolni, mert a fényképek nem interaktívak: nem beszélnek és nem kommunikálnak, és csak fényképek. Az elfogadáshoz ennél több kell. Ki kell engedni az embereket a szobájukból, lehetővé kell tenni, hogy köztünk legyenek és végre valós önmagukban is megélhessük egymás valós dolgait és felismerhessük, hogy nem is különbözünk olyan nagyon sok mindenben egymástól.
******************************************************************
Szonját és Ritát itt ismerhetitek meg egy kicsit közelebbről.