egyszervolt

A hétfő, ami szabadnapnak indult, akkor romlott el, amikor megemlitettem Olinak a hajvágást.
A haj az egyik olyan történet, amire mérhetetlenül érzékeny. Meg lehet simogatni a haját egy pillanatra, meg hozzá is lehet érni rövid időre különösebb következmények nélkül, de a hajfésülés, a hajmosás, és a legmeredek esetekben a hajvágás megemlitését nehéz következmények nélkül megúszni.
A múlt héten valamikor, amikor lement az udvarra - és valamiért a játék az udvaron olyasmi dologból áll, amitől a gyerek haja tele lesz száraz falevél darabokkal – és amikor feljött és megláttam, megkértem Olit, hogy hozza már oda a hajkefét, hogy kifésülhessem a cuccokat hajából, és ő kötelességtudóan el is sétált a fürdőszobába, majd ugyanabban a körben, üres kézzel vissza is jött: „Sajnálom a hajkefe meghalt. Megértésedet köszönöm” konkluzióval, amire nem sok választ adhattam, mert sakk-matt, de elkezdtem azon gondolkodni, hogy akkor viszont kéne még egy almát is rakni a süngyerek fejére a tökeletesség nevében.
Engem sem ejtettek a fejemre, nagyszerű és hasznos ötletek terén, ugyebár.

Szóval hétfő reggel hajvágást emlegettem.

Hosszú idő volt odáig elérni, hogy a gyerek egy ilyen dolog megemlitésekor első reakcióként ne éles hangon sipákoljon, majd pár perc után űvöltsön és kikeljen magából, de elérkeztünk idáig. És mivel  a hajkefe meg egyéb hajhoz szükséges tárgyak nem mindig lehetnek halottak, igy a nagy visitás helyére kellett valami más dolog, ami felcseréli az előzőt, és ami csillapitja a frusztrációt, és a másik számára kevésbé zavaró, igy aztán az én kedves gyerekem kikötött a kis vékony hangon cincergek hang mellett, ami nem hasit élesen ugyan az ember agyába, de egy idő után képes a szivszorulás állapotát okozni, ami legalább ugyanolyan kellemetlen hosszabb idő után, mint a malac módon való visitás hallgatása.
Hétfőn viszont elszánt voltam. Lelkileg felkészültem mindenre, és úgy keltem, hogy na ma túl jutunk a hajas témán. Szerencsére a hajkefe is nagyon életszerűnek tűnt ezen a reggelen - velem együtt - úgyhogy megfogtam a hajkefét és elkezdtem kifésülni Oli haját. Első kör. Meg is lettünk, anélkül, hogy akár egyikünk szive is összetörve heverjen a földön, persze ő sipákolt kicsi vékony cinceri hangon, de én lenyomtam a tervet és megfésültem gyermekem hihetetlen mennyiségű haját. Nem mondanám, hogy öröm volt, és éppen lehajoltam hozzá, hogy megdicsérjem, hogy kihagyta a visitást azért, amikor valaki a panelban nekiállt falat fúrni...

És ez feltette az i-re a pontot.

A gyerek a nap további részét – a hosszú, ámde legalább kifésült hajjal - az udvaron tölthette.