Amíg Oli és én dolgoztunk ezerrel, (Oli kevésbé dolgozott, én többé) addig Zsombi 2 hetet a Bakonyban táborozott egy baráti családdal. (Köszönöm a segítséget nekik!, mert nagyon nagy segítség volt, hogy csak egy gyerek körül kellett pörögnöm ebben a 2 hétben...)
Az egyik hétvégén mi is meglátogattuk őket 2 napra. Busszal utaztunk le, ami Olinak nagyon nagy izgalom volt, mivel busszal még nem utazott ilyen sokat, különösen nem a várostól távol. Az autópályán Várpalota felé, a 2 órás út alatt, Oli egyfolytában a melletünk elhaladó autók rendszámtábláit elemezgette betűileg is, és számilag is. Megállapításra került, hogy a magyar autóknak 3 betűből és 3 számból áll a rendszámuk, ami Olinak nem nagyon tetszett, mondván, hogy így páratlan számú betűből és számból vannak -- a páratlan számú dolgokat nem kedveli annyira, a párosakat viszont annál inkább.
Szóval rendszámtábla megfigyelők-elemzők voltunk egész úton, az előttünk és mögöttünk ülők nagyon nagy örömére, akik gondolom kevésbé élvezték a rendszámtáblák rejtelmeiről szóló okfejtéseket, amikor is hirtelen beúszott a képbe egy holland autó, holland rendszámmal. Oli elbűvölve nézi, szinte szóhoz sem tud jutni a gyönyörtől: 2 betűből és 4 számjegyből álló rendszámtábla...
- Ez milyen rendszám? - kérdezi nagy kérdőjelként.
- Holland - válaszolom.
- Holland?!?! - kérdezi vissza csodálattal a hangjában.
- Holland - mondom újra.
- Ha egyszer lesz autónk, ugye nekünk is majd holland rendszámmal adják? Ugye lehet holland rendszámú autónk? - kérdezi csipogva.
(És én meg hirtelen azon kapom magam, hogy komolyan el kezdek azon gondolkodni, hogyan milyen módon tudnám megoldani "a majd, ha egyszer autónk lesz, akkor holland rendszámos autó legyen" kérdését és szinte látom magam, amint kérvényeket barkácsolok mindenkinek az ügy érdekében...) 

Szépen lassan aztán megérkeztünk Várpalotára, ahonnan még egy magyar rendszámú autóval fel kellett mennünk a táborba.
Egész hétvégén csak kirándultunk, természetet megfigyeltünk, szombat este meg lenyomtunk egy jó 2 órás focit is a falu focipályáján. A foci hatására jó pár napig járni is alig bírtam - régen nem mozogtam ilyen sokat ennyire intenzíven - de azért nagyon jó volt, különösen, hogy egy csapatban voltam nagy focista fiammal, Zsombival.
Oli pedig olyan ütemben tekerte le a túrákat, hogy a végén a gyerekek kezdtek el komolyan aggódni a fáradhatatlansága miatt.