Tegnap este ültem kint a Balaton parton, a fiúk pecáztak én meg csak figyeltem őket meg a világot. Majd a képben hirtelen megjelent egy anyuka és a kisfia. A kisfiú egyrészt szemmel láthatóan a fáradságtól, másrészt meg azért, mert valami megsértette a lábát behisztizett. Az anyja is fáradt volt láthatólag és nem nagyon tudott megnyugtatólag reagálni a gyerekre, így a gyerek csak sírt meg hisztizett tovább és én akkor rájuk néztem. Persze nem azért bámultam rájuk, mert rosszat gondoltam volna bárkiről -- a gyerekről vagy az anyjáról. (Ismerem ezt az érzést, én sem mindig működöm türelmesen, de azért megpróbálom). Szóval nem azért bámultam rájuk, mert valami olyan történt volna, ami velem nem, nevezetesen, hogy a gyerekem túlparázza a dolgot és behisztizik, hanem, mert pont eszembe jutott Olivér aznap. Felderengett a film, amint sétálok az állomásra a fiúkkal és Olivér lábát odaúton megsérti egy kis faág. A karcolástól meg útközben sokszor lefagy. Lefagy, úgy értve, hogy fogja magát és jégszoborrá változik, aki nem tud megmozdulni és ezért igen sűrűn mindenféle varázslatokkal ki kell fagyasztanom, hogy kiérjünk az állomásra időben. Aztán az is eszembe jutott, amikor visszaúton viszont minden egyes kis faágnál meg kellett állnunk, hogy boszzút álljon. Bosszút álljon olyan értelemben, hogy kettétörje őket és elmondja nekik, hogy na, most jól megjártad, te kis gonosz.
Szóval rájuk néztem és az anya észrevette, majd ránézett a kisfiúra és azt mondta:
- Jól van holnap hazamegyünk, elegem van, hogy mindenki minket bámul...
... és akkor végigfutott az agyamon, oh ezt a mindenki minket bámul érzést csak meg kell szokni... meg nem kell vele fogalkozni... annyit.