"... Mivel az autizmus fejlődési rendellenesség, az életkor előrehaladtával egyre kevésbé szélsőségesek a tünetei, és az egyén egyre jobban megtanul megküzdeni ezzel az állapottal.
Temple nagyon szeretett volna barátokat az iskolában, és igen kitartó és hűséges is lett volna a barátjához (két vagy három évig volt egy képzeletbeli barátja), beszédében, viselkedésében volt azonban valami, ami elijesztette a többieket, így bár csodálták intelligenciáját, soha nem fogadta be a közösség. - El sem tudtam képzelni, hogy mit csinálok rosszul. Furcsamód valahogy hiányzott belőlem az a tudat, hogy más vagyok. Azt gondoltam, hogy nem én vagyok "más", hanem a többi gyerek. Soha nem tudtam rájönni miért nem tudok beilleszkedni. - A többi gyerek között folyton zajlott valami gyors, finom, állandó változás - az eszmecserék, a tárgyalások, a megértés sebessége olyan rendkívüli volt számára, hogy már néha azt gondolta, a többiek mind valamilyen telepatikus képességgel rendelkeznek. Ma már tisztában van ezeknek a szociális jelzéseknek a létezésével. Ki tudja következtetni, de még mindig nem tudja észlelni őket. Továbbra sem tud közvetlenül résztvenni ebben a mágikus kommunikációban, és nem tudja felfogni a mögötte fennálló sokszínű és gyorsan változó mentális állapotokat. Az eszével tudja mindezt, és mindent megtesz, hogy hiányosságait kompenzálja; óriási intellektuális erőfeszítést és számítási apparátust vet be annak érdekében, hogy megküzdjön azzal, ami a többi embernél gondolkodás nélkül megy végbe. Ezért érzi magát sokszor kirekesztetettnek és idegennek.
Tizenöt éves korában egy nagyon fontos dolog történt vele. Elkezdték érdekelni a tehenek megtartására szolgáló karámok. Egyik tanára komolyan vette ezt az érdeklődését, és ahelyett, hogy kinevette volna, arra biztatta, hogy építse meg a saját karámját. Ez után a kezdeti lépés után pedig tovább terelgette érdeklődését az állattenyésztéstől és a mezőgazdasági gépektől általában a biológia és a tudomány felé. Temple számára pedig, aki még mindig nem nagyon értette a hétköznapi, szociális nyelvet - nem értette a célzásokat, az iróniát, a metaforákat, a vicceket -, a tudomány és a technika nyelvezete nagy könnyebbséget jelentett. Sokkal világosabb és egyértelműbb volt, sokkal kevésbé függött a ki nem mondott feltevésektől. A technika nyelvezete annyira könnyű volt számára, amennyire a szociális nyelv lehetetlenül nehéz; ráadásul ez az új eszköz lehetővé tette, hogy belépjen a tudomány birodalmába.
Hiába jelentett azonban megoldást egy bizonyos szinten az, hogy intellektuális és érzelmi energiáit a tudományra összpontosította, a többi feszültség, szorongás - olykor kimondottan gyötrelem - továbbra is megmaradt. A serdülőkor beköszöntével Temple-nek szembe kellett néznie azzal a lehetőséggel, hogy valószínűleg soha nem fog "normális" életet élni és az ezzel járó "normális" örömöket élvezni - a szerelmet, a barátságot, a szórakozást és a társaságot. Ebben a korszakban ez a felismerés nagyon össze tudja törni a tehetséges autistákat, és gyakran depresszióhoz, néha öngyilkossághoz vezet. Temple a lemondás és elköteleződés segítségével túl jutott ezen a felismerésen: nem fog megházasodni, hanem egész életét a tudománynak fogja szentelni.
A serdülőkor azt is megtanította neki, hogy nem csak érzelmi állapota, de egész mentális és fizikai felépítése is igen finoman hangolt, és bizonyos ingerek, stressz, fáradtság, vagy konfliktusok könnyen kibillenthetik az egyensúlyából. A serdülőkor hormonális változásai különösen ingadozóvá tették. Ugyanakkor ezeket a változó időket egyfajta szenvedély és intenzitás is jellemezte. Saját elmondása szerint csak az egyetem befejezése után, karrierjének megkezdésével tudott lehiggadni. Akkor már úgy érezte, ez elkerülhetetlen, különben teste felemészti magát. Ebben az időben kis adagban imipramint kezdett szedni, ami egy antidepresszáns készítmény. Temple könyvében beszámol ennek előnyeiről és hátrányairól:
Az élet értelmének féktelen keresése megszűnt. Többé már nem foglalkozom mindig csak egy dologgal, mert már nem hajt semmi. Az elmúlt négy évben alig írtam valamit a naplómba, mert az antidepresszáns nagyban csökkentette lelkesedésemet. A szenvedély megfékezésével a karrierem és ... az üzlet jól megy. Mivel nyugodtabb vagyok, az emberekkel is jobban kijövök, és a stresszel kapcsolatos egészségi problémáim, például vastagbélgyulladásom is megszűnt. De azért, ha már a húszas éveim elején elkezdek gyógyszereket szedni, akkor talán nem értem volna el mindazt, ami végül is sikerült. Az "idegesség" és a fixációk nagy motiváló erőt jelentettek mindaddig, amíg a stressz okozta betegségekkel szét nem rombolták testemet.
Amikor ezt a részt olvastam, eszembe jutott, mit mondott nekem Robert Lowell, aki lítiumkúrán volt mániás-depressziós pszichózisa miatt: "Bizonyos szempontból sokkal <jobban> érzem magam, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok - a költészetem viszont sokat vesztett erejéből." Temple is tisztában van vele, hogy milyen árat fizet nyugalmáért, de úgy érzi, hogy ez most már megéri. Néha azért mégis hiányzanak neki azok az erős érzelmek, az a lobogás, amit egykor érzett."
Oliver Sacks: Antropológus a Marson, Osiris 2004
*******************************************************************
Temple Grandin a TIME magazinban.