Milliószor neki futottam ennek a bejegyzésnek. És milliószor ki is töröltem mindent, amit leírtam.
Először is azért, mert a téma kényes dologról szól: az iskoláról, közelebbről az első bé osztályról, és fogalmam sincs, hogy hogyan írjam meg úgy, hogy az politikailag korrekt maradjon. Mert nem szeretnék politikailag inkorrekt lenni. Mert az iskola, ahova Olit beírattam egyáltalán nem rossz. Sőt. Nagyon is jó.
Szeretek odajárni a gyerekemért; szeretem a hangulatát; szeretem, hogy mindenkinek van benne helye. Bírom Oli osztályában a gyerekeket, mert nagyon elmés, jófej, igen széles spektrumot felvonultató banda; és bírom az osztály szülői közösségét is.
Ráadásul - és egyáltalán nem utolsó sorban - ez az az iskola, ahova Olit simán felvették. (Rengeteg iskolában jártam még, de a papírja miatt, mindenhonnan elutasítottak. Nem lehet, nincs benne az alapító okiratukban az autista gyerek integrációja bla-bla-bla.)
ÉS mégis, mindazok ellenére, hogy minden olyan nagyon adott volt ahhoz, hogy az iskolás történet jól alakuljon... A történet jó sokáig egyáltalán nem alakult jól. Egy kudarc volt mindenkinek.
Rengeteg beszélgetést ültem végig anno a tanárral; a tanár jó pár beszélgetést ült végig Vígh Katival; egyszer az Autizmus Alapítványhoz is elment, hogy megnézze az ottani iskolát és tanácsokat kaphasson Patríciától, az iskola igazgatójától és újra a "mi" Katinktól. Rengeteg javaslatot tettek a szakemberek, és én is, mint szülő, minden segítséget felajánlottunk: a képes napirend elkészítésétől kezdve, a segítő piktogrammok kinyomtatásán át, hogy mit hogyan kéne strukturálni ahhoz, hogy Oli átlássa a rendszert.
De Olinak nem sikerült meglátnia a lényeget. Az iskola, már csak annyit jelentett neki, hogy bóklászik a folyosón, pénzt keresgetve, (mert egyszer talált egy 10 Ft-ost, és ahol egy van, ott több is akad alapon, a keresés megszállotjává vált... el is nyerte érte a "Kis Bankos" becenevet); vagy pedig a büfében lófrált a talált pénzével és próbált magának ezt meg azt beszerezni; vagy pedig csak a folyosó egyik csendes sarkában félrehúzódva körbe-körbe pörgött, de a tanterem közelébe már igen ritkán ment és a tanulás egy nyavalyává változott a szemében... Igen, az a gyerek, aki nem olyan rég még azért balhézott a szakértői vizsgálaton a pszichológussal, mert az nem akart IQ tesztet íratni vele, az a gyerek, csakúgy, minden érdeklődését elvesztette a dolgok iránt.
Aztán a "sors" úgy hozta, hogy tanár váltás történt, és az első bé története egyik pillanatról a másikra látványosan megváltozott. A szétesett osztály hirtelen összeállt. Az egymást folyamatosan piszkáló gyerekek, együttműködővé váltak, az osztály elkezdett végre közösségként működni.
Két hónap telt el a váltás óta és Oli szárnyal. Minden szinten.
Órákra jár és nemcsak kényszerből ül bent (nyitott ajtónál tanítanak), hanem, mert élvezi és érdekli. Az eleinte bevezetett óra alatti szabadidejéről - amikor hátra mehetett az osztály játszósarkába pihenni - nagyon gyorsan lemondott és inkább a helyén marad figyelni.
Nem olyan régen még azt hittem, hogy Oli soha nem fog rendesen írott betűvel megtanulni írni. Iszonyú kínszenvedés volt vele az írás. Utálta, és ezért nem is volt hajlandó normálisan csinálni még velem sem. Órákon át mutogattam, hogy hogyan kell például az "ly"-t írni, de ő egyfolytában csak a saját vonal vezetéséhez ragaszkodott, így maradt a "ly" egy kesze-kusza csigaszerű valami. És most? Hát, most Oli gyönyörűen ír. Ha.
A dolgozatai, sorra remekül, szinte hibátlanra sikerülnek.
Vannak barátai. Elfogadta az első bét, mint osztályát, végre odatartozónak érzi magát. Résztvesz az iskolai programokban; rengeteget játszik gyerekekkel (jó oké gondolom ő az irányító); ha Elemér gitározik az udvaron, akkor ő önfeledten táncol és énekel...
... és persze tanáraival is remek a kapcsolata...
Oli végre újra Oli.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A történet szomorú oldala, a "sors" iróniája, pedig az, hogy az egyik tanítónő - akinek a keze alatt ez az egész történet ilyen hihetetlen fordulatot vett, és akinek sikerült Olival egy nagyon bensőséges kapcsolatot kialakítania és akiben mára Oli már feltétel nélkül megbízik - nem más, mint Kati néni.
Kati néni, akinek az osztályába tavaly olyan nagyon be akartam íratni a gyereket, de végül nem tettem. Sajnos.
A szívemre kellett volna hallgatnom akkor...