Azt gondolom, hogy nem sok blog íródik saját szemszögből autizmus témában a magyar blogtérben, és nem is található túl sok elérhető, értelmes anyag erről a témáról a magyar virtuális térben.

Persze vannak még, és voltak is ilyen blogok - színvonalasak, több is, de mostanra már bezártak, avagy komment moderáció alatt íródnak tovább, mert a gyakorlati tapasztalat az lett, hogy sokan jobban szeretnek odamenni magát a témát és az embert megkérdőjelezni, minthogy megpróbálna párbeszédet lefolytatni, alias megérteni, hogy az ember nem véletlenül ül le a gép elé, és tárja a világ elé a gondolatait arról, hogy milyen az élet itt az üvegfalon túl.

Én nem tudom pontosan miért vagyok itt és írom ezt a blogot. Több oka is van, azt hiszem.
Szerepet játszott ebben, az a több éves huza-vona, amit le kellett nyomnom Olivérrel, ahhoz, hogy felismerődjön, amit én már régóta tudok, de mégis a szakemberek többsége elhajtott a p****ba.
Szerepet játszott az is, hogy miközben ment a huza-vona, meg amikor a végére értünk már, és én kitöltöttem a kérdőívet, akkor végre sikerült önmagamat is felismernem a történetben, hogy meg van a válasz kérdésre, amit már oly rég kerestem-kutattam.

És, hogy miért kerestem?
Megelőzve az olyan lehetséges kommenteket, mint a nyomi vagyok és egyszerűen nem akarok a nagy rendszerbe beilleszkedni, meg hogy tökéletes kifogást keresek arra, hogy miért nem akarom megoldani a létező problémáimat és hogyan tudnám feldobni üres életemet típusúakat...
Elmondom.
Ha az történik veled, hogy csecsemő korod óta időről-időre, de meglehetősen sűrűn a pszichiáterhez vagy a pszichológushoz küldenek azok az emberek, akik foglalkoznak veled, akkor egy idő után, miután kijöttél a tagadás fázisából, hogy te más vagy, akkor azért elkezdesz gondolkodni, hogy talán valami mégsem ugyanolyan benned, mint a többiekben általában.
Ha a pszichológusok-pszichiáterek amikor végül odakerülsz, mindig találnak rajtad valami fogást, de a diagnózis amit adnak elfogadhatatlan számodra, mert tudod, hogy félreértettek, akkor azért csak-csak elkezdesz gondolkodni, hogy mi is pontosan veled a gond.
Ha egész életedben igyekeztél hangot találni a társaiddal és volt, akivel ez ment is, habár voltak nagy félreértések, amelyek hatalmas kudarcokhoz vezettek, de a többséggel azért mégsem ment a közös hang megtalálása, és azon veszed észre magad, hogy szinte minden próbálkozásod előbb-utóbb kudarcba fullad és visszapattansz az emberek által szőtt nagy szociális-kommunikációs hálóból, akkor azért csak-csak néha megpróbálsz önismereti órákat tartani magadnak és elgondolkozni azon, hogy mit csináltál rosszul...
... és, ha a végén arra a következtetésre jutsz, hogy tulajdonképpen fogalmad sincs, és az értelmezhetetlen dolgok sorra gyűlnek az agyadban, akkor azért megint csak elkezdesz gondolkodni azon, hogy valami nem stimmel.

Én miután mindezen dolgok összeálltak bennem és rájöttem, hogy ők is, és én is ilyenek vagyunk: autizmussal élünk; és aztán belegondoltam, hogy milyen nehézkes volt ez az egész folyamat, hogy mennyi félrediagnózist kaptunk, hogy hányszor löktek minket jobbra-balra, hogy mennyi mindent el kellett elviselni: megalázást, le szar anyázást meg egyéb nem túl pozítiv élményeket, ahhoz, hogy megkapjuk a segítséget, hogy végre el tudjuk magunkat helyezni a világtérképen, akkor arra gondoltam, hogy talán jó lenne egy ilyen blog. Talán segítséget jelentene nekem is, meg más embereknek is. Azoknak akik érintettek valamilyen formában, és azoknak is akik nem érintettek, de mégis érdekli őket a téma. 

Ma már a számok (és én hiszek nekik) azt mondják, hogy minden 110-ből 1 ember él az autizmus spektrumon.
És én is a spektrumon élek.