Megtörtént velem az a csoda, hogy beteg lettem péntekre. Elsőre egy szimpla kis náthának gondoltam, de aztán vasárnapra már ki is derült róla, hogy egy jó kis masszív homlok- és arcüreggyulladás, a kis drága.

Ahogy az lenni szokott ilyenkor, az infralámpa is felmondta a szolgáltatásait és öregségre hivatkozva visszavonult a lehető legjobb pillanatban, és mivel mindezt hétvégén tette velem, az utolsó pilanatában még a pótolhatatlanságát is bizonyította.

Hétfő reggelre, úgy éreztem magam, mint akinek (minta kinek?) bármelyik pillanatban kirobbanhat az arca, és régóta először megfogant az agyamban az orvoshoz megyek gondolata. Elárvultam, segítségre volt szükségem, és a gyerekeim ilyen helyzetekben nem igazán tudnak segíteni, és azt gondolom, hogy nem is igazán értik ezt az anyám beteg és fekszik történetet. Akkor sem, ha elmondom, hogy beteg vagyok és nehezemre esik megmozdulni és most nem is fogok ugra-bugrálni le-föl pattogva. Számukra ez nagyon édesen az értelmezhetetlen kategória, és csak azt várják, hogy felpattanok és minden megy tovább.

Szóval hétfő reggel megszületett és szeget is vert a fejemben, az orvoshoz megyek gondolata, és ezen a vezérfonalon elindulva szépen kivártam a fokozatosan dagadó fejemmel a délutáni rendelés idejét. A fokozatosan dagadó fej, azért vicces, mert időkitöltésnek elkezdtem nézni a Kés alatt (Nip/Tuck) sorozatot, ami a plasztikai sebészekről szól és mindenki nem normális benne, mindenesetre a sok botox nézése közben arra a következtetésre is jutottam, hogy egyrészt milyen hálás lehetek, hogy a rohadt drága botox helyett itt van nekem a természet adta ránctalanító, másrészt fura volt belegondolni, hogy milyen lehet amikor botoxot nyomnak a fejedbe.

Na mindegy. Lementem a körzetihez, elmondtam az asszisztensnek mi nyomja a fejemet, és ő azonnal átirányított az Auróra utcába a fül-orr-gégészetre, mondván úgyis kell röntgent is csinálni a fejemről.

Auróra utca, beteg kartonozó, sorbanállás. Olivér velem van. Reggel képtelen voltam az iskolába elvinni. Reménykedő arccal sorra következem, átadom a kis kártyáimat és azt mondom:

-          Fül-orr-gégészet.

-          Ma nincsenek.

Egy pillanatra megzavarodom és eszembe jut, hogy lehet, hogy plasztikai sebészetet mondtam, amitől még jobban zavarba jövök, úgyhogy újra megejtem a fül-orr-gégészet kombinációt nagyobb sikert remélve.

-          Nincsenek ma kedveském, nem tudom miért, de ma nincs fül-orr-gégészet. Holnap reggel 8-tól lesznek.

Azt hittem rosszul hallok, és vázolom mi a helyzet, mely szerint olyan nincs, hogy holnap lesznek.

-          Tudja mit menjen fel a sürgősségi betegellátásra, 2. emelet 211-es szoba.

Megköszönöm, és ő kedvesen még egyszer elismétli az emelet és szoba számot. A gondolat, hogy ellátást kaphatok egy ilyen fantasztikus hétfő délutánon mézesmadzagként húzott fel a 2. emeletre. 

Leülünk. Nyílik az ajtó, a nővér kijön, mire az összes várakozó felpattan. Oli a sok ember látványától azonnal megijed és a hányan vannak előttünk kérdéskört kezdi el feszegetni. Megnyugtatom, hogy csak két ember vár előttünk, és ő ettől meg is nyugszik. Az nem olyan sok. A nővér közben észreveszi a gyereket és rákérdez, hogy a gyerek-e a beteg. Megnyugtatom őt is, hogy csak én és tudunk várni, teszem hozzá nagyvonalúan, mire Oli összehúzott szemöldökkel reagál. Sorra kerülünk, bemegyek, elmondom mi járatban vagyok itt.

-          De ma nincs fül-orr-gégészet – jön a válasz.

-          Ezt én is tudom – adom vissza a labdát – ezért küldtek ide.

Menjen el a körzeti orvosához, mondja nekem, és én elmondom, hogy onnan küldtek ide, röntgenre van szükségem. Akkor is, folytatja, azért menjek el, hogy adjon egy beutalót vagy ide röntgenre, vagy hogy adhasson a IX. kerületi fül-orr-gégére. Megint csak azt hittem, hogy a rosszul hallás esete áll fent nálam. De nem. Jól hallottam. Felvetem megoldásként, hogy mi lenne, ha ő adna egy beutalót a röntgenre. Akárhonnan is néztem, mindegyik megoldás egy órás utazással jár, csak azért, hogy beszerezzek egy beutalót, miközben a türelmes gyerekem velem van, a másik meg otthon vár, mondván csak a szomszédba ugrottam le az orvoshoz és mindjárt jövök, arról, hogy én magam lázas vagyok már ne is beszéljünk.

- Én nem adhatok beutalót, mi itt a sürgősségin nem vagyunk orvosok, csak nővérek.

Remek.

Így történt meg, hogy nem kaptam ellátást a 6 emelet magas rendelőintézetben ezen a februári hétfő délutánon. A kijáratnál találtam egy gyógysegédeszköz boltot, beruháztam egy új infralámpára a pénzemből és hálát adtam a társadalombiztosításnak, amiért a rengeteg befizetett pénzemért hétfőn nem tudnak ellátni, hacsak nem töltöm az egész délutánomat a remek tömegközlekedésen, ahova betegen elméletileg nem szállhatok fel, valamint azért is, hogy lehetővé tették számomra, hogy a rengeteg befizetett tb pénz után, az események tükrében, plusz egy nappal meghosszabbították a táppénzem, amely akció nem kicsi anyagi kárt okoz a kis családomnak.