Az elmúlt hónapokban előre-hátra táncoltam gondolataimban a bloggal kapcsolatban. Írjam? Ne írjam? Számít? Nem számít? Fontos? Nem fontos?
Végülis nem tudom (most sem - de mégis úgy tűnik, hogy most írom).
Mert, mindenre van ‘egy támogató’ és ‘egy ellen-támogató’ válaszom. Tézis, és antitézis. Na, de mi legyen ebből a szintézis?
Arra gondoltam, hogy talán jó lenne, ha összeállítanék egy blog játékszabály listát, elkerülvén, hogy újra megtörténjen, ami nyáron történt a kommentekben, és ami végül odavezetett, hogy bezártam az egész blogot a fenébe.
Kicsinált az arc nélkül, név nélkül - alias folyamatos nickneveket váltogató módon -való személyeskedés, mert nem volt fair, egy olyan emberrel szemben, aki arccal és névvel írja a személyes blogját.
(Ez a nem tetszés persze nem azt jelenti, hogy nem lehet tőlem véleményben különbözni és azt kultúrált ember módján elmondani, vagy megkérdezni kommentben. A kultúrált vitát szeretem, még akkor is ha a végső véleményünk nem feltétlenül lesz egyforma. Ettől vagyunk szép színesek és legfőképp emberek. De az arctalan piszkálódást nem kedvelem, mert nem értem mi a célja. A személyeskedést tessék kérem személyesen csinálni – mondhatnám.)
A blogom témája az autizmus spektrum, a saját személyes szemszögemből nézve, így az írásaim a saját személyes véleményemet tükrözik, azt ahogyan én látom és élem meg az autizmust kívülről-belülről.
Én leéltem hosszú éveket abban a tudatban, hogy totál hülye vagyok, pedig a szüleim mindig mondták, hogy nem vagyok az, és az ő véleményük pedig számított. Viszont az iskolai rendszerbe nem sikerült megfelelően beilleszkednem így maradtam magamnak az elkönyvelt hülye.
Jelenleg 38 éves múltam és még mindig nem sikerült elvégeznem egy nyomorult főiskolát vagy egyetemet. Most már tudom miért. És azt is tudom mi mindent csinálhattam volna másképp ezért a célért. De akkoriban ez nem volt célom, mert hülye voltam magamban belül és eszem ágában sem volt, hogy még hülyébbnek tartsanak.
Nem hibáztathatom a környezetemet érte. Én magamat hibáztatom ezért.
A kudarcok sok mindenre jók. Én leginkább arra használom őket, hogy megpróbálok belőlük tanulni és tovább fejlődni. Jó esetben.
Rossz esetben, pedig a “senki sem tudja átlépni a saját árnyékát” verzió forog és lekönyvelem annak ami: kudarc.
Vannak bizonyos határok amiket nem biztos, hogy át fogok tudni lépni és megmaradnak örökre nekem. De rengeteg dologban tudtam és tudok is fejlődni. Az egyik ilyen és legfontosabb az elfogadás: elfogadni önmagamat a képességeimmel együtt, és végre nem állandóan másokhoz hasonlítgatni magam, avagy úgy csinálni dolgokat ahogyan mások csinálják. Ha nekik bejött nekem is be fog jönni elve alapon, ami hülyeség. Nekem az sikerül, amiben én jó vagyok, és nem az amiben mások jók.
Ülhetnék éveken, vagy akár évtizedeken, vagy akár egész életen át (miközben
Az én egyetlen megoldásom és egyben választásom az autizmus állapotra az elfogadás lett. És én erről próbálok beszélni itt ezen a blogon.
Kedves Mindenki, aki önmagát, vagy akár a gyerekét azon találta magát, hogy az autizmus egy olyan leírás, ami rá illik a történetére és fejlődés menetére: örüljön neki. Mert ha már úgy alakult, ahogy alakult, és van, ami van, azaz a valóság - és ez megváltozhatatlan - akkor legalább van egy kapaszkodó útmutató, ami segít eligazodni a valóságban és persze az önismereti kérdésekben.
Én szépen szólva is elcsesztem több mint 30 évet az önmagam ellen való kapálózással, mert nem találtam magamhoz az utat. Mindig másvalaki szerettem volna lenni, csak ne! ne! saját magam, mert az olyan hülye és kudarccal teli és kilátástalan és sikertelen.
Pedig nem vagyok az.
Teljesen*.
(*Javítva: az első komment után. 2011. január 02. 17.30.)