Napok óta töröm a fejem azon, mi lenne a megoldás. Az ideális megoldás. De ideális megoldás nincs. Bármit is lépnék-tennék az rossz lenne, mert a problémát nem oldanám meg.
Lassan két hete történt, hogy Olivért megrúgdalták az iskolában. Csúnyán. És habár azon a napon nem sokat beszélt az esetről, csak egyszerűen és szomorúan a tényeket közölte, de attól a naptól kezdve valami megváltozott. Az első napokban a változás még nem nagyon volt észlelhető, azonkívül, hogy az átlagosnál jobban utált iskolába menni. Hosszasan kérlelt minden reggel, hogy ne vigyem a sok harcoló gyerek közé, hanem inkább vigyem a munkahelyemre, mert ott sokkal jobb. Ott nincsenek verekedősek. Én minden reggel megküzdöttem vele, meggyőztem, hogy márpedig iskolába kell mennie, hogy vannak ott kedves gyerekek is. És ő ment is. Vonakodva.
Pénteken az Autizmus Alapítványnál voltunk. Az ADOS (Autizmus Diagnosztikus Obszervációs Skála) alkalmazását tanították be pszichológusoknak és gyógypedagógusoknak; Olit pedig felkérték tiszteletbeli vizsgálandó gyereknek és ez az alkalom nagyon kapóra jött. Előtte lévő nap beszéltem Katival - aki Oli fejlesztője és akit nagyon szeretünk és akinek nagyon köszönöm ezúton is a folyamatos segítséget azt, hogy szinte naponta érdeklődik Oli iránt - elmondtam, hogy mi történt az iskolában. Másnap amikor megérkeztünk az Autiba a vizsgálatra már tudták mi történt és ennek megfelelően a "barátság, szerelem" témakörben feltett kérdések leginkább az iskolai dolgokra irányultak. Nem lehetett tudni, hogy mennyi fog kijönni Oliból a vizsgálaton, hiszen maga a vizsgálati helyzet is szokatlan volt, mivel egymást követve 4 ember tett fel kérdéseket, adott feladatokat valamint a vizsgálat közben is körbeülték ugyanennyien jegyzetelve, írogatva, meg hát persze én is ott voltam kiváncsiskodónak és reménykedőnek, hogy talán azért mesél majd valamit arról, hogy hogyan és mi történt vele azon napon.
Sajnos nem sokat mesélt. A legfontosabb dolog amit az iskoláról mesélt az az volt, hogy ismeri a legrövidebb utat az iskolából kifele és sokat gondol arra, hogy szeretne szellemmé változni, hogy láthatatlanul kimehessen a falakon keresztül.
Másnap szombaton lovagolni voltunk a kis különítménnyel, ahol végig jól érezte magát.
Aztán eljött a vasárnap, amikor az iskolába menés hirtelen nagyon közelivé vált számára és elkezdődött a szorongás. Először csak csendben építgette a legújabb droidokat és nem nagyon szólt. Aztán hirtelen amikor egy legodarab megint nem jól viselkedett, nem sikerült valamit összeillesztenie akkor, mint a bomba robbant. Kezdődött az én mennyire hülye vagyok műsorral, amiért önmagát büntette. Hirtelen ütni-verni kezdte magát. Nyugtatni próbáltam, de sajnos ettől nemhogy lenyugodott, hanem inkább tovább gerjedt és akkor már nemcsak arról beszélt, hogy mennyire hülye, hanem arról, hogy leginkább meghalni szeretne. Próbálkoztam beszélni vele, de ez egyre kevésbé ment. Ő folyamatosan arról beszélt, hogy leginkább megölni szeretné magát, hogy szellem lehessen gyerekalakban. Amikor rákérdeztem, hogy miért beszél mindig a halálról, azt válaszolta, azért, mert őt ez érdekli.
Éjjel együtt aludtunk mind a hárman Zsombi javaslatára, aki úgyszintén nagyon kétségbeesett akkor, amikor Olit hallgatta és tényleg mindent megtett azért, hogy öccsét jobb kedvre derítse. És neki sikerült is. Oli jókedvű lett Zsombitól meg a bohóckodásaitól és persze a jótanácsaitól is:
- Oli, ha verekedni akarnak veled, akkor fuss, fuss amilyen gyorsan csak tudni futsz... mert, futni azt nagyon gyorsan tudsz...
Eljött a másnap, a hétfő, újra iskola volt. Hazafele jókedvű volt a kisTörpi...
... és aztán este újra kezdődött. A robbanópont az volt, hogy amikor inni kértek egyszerre ketten a fiúk akkor először nem az ő poharába öntöttem innivalót és ettől kiakadt. Aztán begerjedt újra, de most már sokkal jobban. Segítségért kiabált torkaszakadtából. Az ölembe ültettem és nyugodt hangon beszélni próbáltam hozzá, de a hangom nem nyugtatta meg, sőt tovább gerjesztette:
- Te nem is az anyám vagy, ne beszélj hozzám. Te csak egy gonosz boszorkány vagy, aki börtönbe tart és ahonnan nem szabadulhatok. De majd mindjárt kiszabadulok, mert kiugrom az ablakon. Segítség valaki vigye innen ezt a gonosz boszorkányt - mindezt űvöltve a fejembe, nekem esve.
Már nem emlékszem mi volt az első szó, amitől elkezdett megnyugodni a szinte óráknak tűnő hosszú percek után, de lenyugodott. Nehezen. És akkor végre beszélhettünk.
Múlt hét kedden rendkívüli szülői volt az iskolában. Én elmondtam, hogy az én gyerekemben mi játszódik le, az igazgatónő ledöbbent, a szülők nagyon-nagyon többsége megértette. Kívéve azt az egy szülőpárost, akinek a gyereke a legtöbb gondot okozza. És ez a gyerek nem azért okoz gondot, mert bármiféle problémája lenne - autista, hiperaktív vagy valami. Nem ez a gyerek simán antiszociális, a szemmel látható nagyúr otthon, akinek bármit lehet. Nincsenek számára szabályok, nem számít a felnőtt szava. Amikor egyszer rászóltam, hogy ne verje a másikat a kabáttal, akkor egyszerűen közölte velem, hogy te nekem nem parancsolgatsz. És ez a gyerek 7 éves. Elsős. A szülei legfontosabb problémája pedig a szülőin az volt, hogy mi az, hogy nem kell tornacipőt venni a tornaórára...
Karácsonyig egyenlőre hagyom Olit ebben az iskolában, habár szívem szerint vinném máshova, de nem lehet. Egy új hely sem biztos, hogy beválna. Túl nagy a kockázat, mert egy új hely is hordoz magában kudarc lehetőségeket és azt nem biztos, hogy Oli képes lenne akármilyen módon is kezelni. Meg ráadásul a tanárok, a szülők nagyon-nagy többsége (mondhatni egy-két kivétellel mindenki) együttmüködő, hisz nekik is gondot jelent a folyamatos terror és agresszió.
Első lépésként egy kirándulás szerveződik valamelyik szombatra, ahol az egész osztály ott lesz, szülőstől, tanárostól.
