Eleve adott, hogy ragaszkodom a szőnyegekhez a lakásban, bármennyire nem olyan egészséges fizikálisan, de a mentális egészségem fenntartásához hozzátartoznak. Szükségem van az érzésre, hogy szőnyegen és ne valami sima felületen lépkedhessek mezítláb. Biztonságot ad.
A szőnyegekkel viszont gondok is adódnak: a folyamatos rohangálástól, pörgéstől, amit a gyerekeim nyomnak - elmozdulnak. Sajnos. És én ezt baromira nehezen viselem. Amint elmozdul a szőnyeg, beáll a mentális zavar, eluralkodik a káosz, és én azonnal rángatom a helyére, hogy rend legyen. És amíg ez nincs meg, addig nem létezik semmi. Beszélhetnek hozzám, kérdezhetnek tőlem, akár örülhetnek is nekem, mert éppen több nap után újra látnak, de én sajnos ilyenkor nem hallok, nem látok mást, mint a káoszt, ami éppen eluralkodik rajtam. És rángatok.

*********************************************************************

Ez a történet egyébként erről jutott eszembe, egy bekommentelésből egy aspergeres levlistára: "Egy disznóól közepén élek, mert lusta vagyok egy minimális rendet csinálni magam körül? Bocsi, én beteg vagyok!"  és rodiel és #s3mot@ is reagált még anno rá... meg arról hogy amikor hazajöttem 2 nap után most, és a két gyerekem majd kiugrott a bőréből úgy örült nekem, és én abban a pillanatban, hogy beléptem a lakásba és megláttam a kaotikus szőnyegeket, képtelen voltam viszonozni és/meg/vagy osztozni az örömükben, mert ott voltak a szőnyegek, akik elvették a lehetőséget az örömtől, és én csak azokat láttam, és rángattam. És mire kész lettem, a gyerekeim is készek lettek a csalódottságtól, hogy nem örülök nekik, és én rájöttem újra, hogy csinálnom kéne evvel valamit, de nem tudok, annyiszor megpróbáltam átnézni, vagy legalább úgy tenni, mint aki nem látja az elcsúszott szőnyegeket, de a vége az lett, hogy addig frusztrálódtam, mert másra sem tudtam gondolni, amíg végül rendberaktam, a jobb a békesség a lélekben reményében.
De persze nincs békesség, mert ott a gondolat közben, amikor olyan örömteli pillanatoktól foszt meg a kényszer, mint amikor hazajövök és újra látjuk egymást a gyerekekkel, és ők örülnek és boldogok, én meg egy merev fadarabként állok, egy szál görcsben az agyamban és nem látom és nem érzem őket. Csak amikor rendbehúzom a szőnyegeket, akkor száll fel a köd és látom meg őket, hogy ott vannak, de mire meglátom őket, addigra ők már rég csalódottak és szomorúak és egyáltalán nem értenek.
És én sem értem magamat. Mert egész úton odafele és hazafele ezt a pillanatot vártam, amikor újra láthatom és ölelhetem őket.