Jön a Telihold megint, és ilyenkor ha Semota ír valamit a blogjára, akkor hirtelen igen nagy számban jelennek meg kommentelők, akik kételkednek és/illetve/valamint egyenesen kijelentik, hogy a blogot olvasó közönség és írója, csak azért vallják magukat autistáknak, hogy kifogást találjanak a meg nem oldatlan oldott problémáikra. Ezek az emberek általában azt is könnyedén kijelentik, hogy egy autista ember ilyen meg olyan nem lehet, mert egy autista ember ilyen meg olyan dolgokra állapotából adódóan eleve képtelen.
Ezeknek az embereknek ajánlom (meg persze mindenkinek, akit érdekel, de nekik különösen!) ezt a könyv idézetet Donna Williamstől. Peace.

"... Az egyik elképzelés az volt, hogy az autizmussal élő emberekből általánosságban hiányzik a másik iránti empátia bármilyen elvárható formája. Azt viszont soha nem kérdezik meg, vajon az autizmussal élő személy számára a nem "autista" emberekből rendszerint áradó nemtörődömség nem tünteti-e fel őket is empátia és szeretet nélkülinek? Cikkek jelentek meg, melyeket széles körben idéztek. Nem azt állították, hogy sok autisztikus emberből látszólag hiányzik a mások iránti empátia bármely elvárható formája, hanem ehelyett felelőtlenül kijelentették, hogy az autisztikus emberből hiányzik az empátia.
Egy másik megfigyelés szerint az autizmussal élő emberek ritkán fejeznek ki érzelmeket vagy fájdalmat a szokásos nem autisztikus módon. Ez úgy fogalmazódott meg, hogy az autisztikus emberekből hiányoznak az érzelmek vagy a fájdalomérzet.
Az autizmussal élő emberek, úgy tűnik, ritkán értik meg a nem autisztikus vicceket, a tréfálkozás bármely hagyományos, nem autisztikus módját. De a nevetés, amelyben osztozniuk kellett volna, többnyire rájuk irányult. A következtetés az lett, hogy az "autisztikus embereknek nincs humorérzékük".
Észrevették, hogy az autizmussal élőkön ritkán látszik érdeklődés vagy kíváncsiság környezetük iránt a megszokott, nem autisztikus módon. Ezt a benyomást követte az az állítás, miszerint "az autisztikus emberekből hiányzik a képzelőtehetség".
Az autizmussal élők szemlátomást másképp mozognak, viselkednek, másképp reagálnak a környezetükre, mint nem "autista" embertársaik. Nem ismerték el, hogy ezek egyszerűen másféle módjai a mozgásnak és a viselkedésnek, hanem általánosságban érthetetlennek és ezért megkérdőjelezhetetlenül "bizarrnak" tekintették őket. A következtetés az lett, hogy "az autisztikus emberek bizarrul mozognak és viselkednek".
Észrevették, hogy az autizmussal élő emberek sok mindent nem értenek meg bármilyen elvárható nem autisztikus módon. Nem értették meg, hogy sok autisztikus embernek lehet olyan információfeldolgozó folyamata, amely élesen eltér a nem autisztikus emberekétől, és ez az eltérő jellegű folyamat megnehezíti a konvencionális, nem autisztikus módon közölt információk megértését. Ezt az észlelést megkérdőjelezhetetlenül követte a megállapítás: "az autisztikus emberek valamilyen mértékben mentálisan retardáltak".
A "tünetek" észlelése még nem lett volna baj. A baj ott kezdődik, ha az emberek többé nem a megfigyelésre szorítkoznak, hanem elkezdik tényként kezelni a tüneteket. Nemcsak észrevették mindazokat, akik, úgy látszik, értik a tréfát, érdeklődést, érzelmeket vagy normális intelligenciát mutatnak, hanem ezeket az embereket szabály alóli kivételnek tartották, és csak azokat tekintették "valódi autistának", akikre illettek a felsorolt tünetek.  Valójában lehet, hogy ezzel nem kiválogattak, hanem létrehoztak egy alcsoportot az "autista" populáción belül.
Ez az attitüd nemcsak azokkal igazságtalan, akikre nem illenek ezek a sztereotípiák, hanem azokkal is, akik látszólag mutatják ezeket a tüneteket. Nem mutatták ugyan ki, de ezek között az emberek között néhánynak igenis van empátiája, érzelmei, fájdalomérzete, humorérzéke, fantáziája. Az ő egyébként bizarr viselkedésük nemcsak hogy számukra értelmes, hanem bizonyos esetekben, főleg amikor alkalmazkodniuk kell, egyenesen SEGÍT nekik kapcsolatot teremteni, megnyugtatni saját magukat, és kontroll alatt maradni, jobban, mint ahogy egyébként erre képesek lettek volna.
Ezeknek a sztereotípiáknak számtalan utóhatása van. Az egyik az, hogy sok embert, akik nem illettek bele a médiaábrázolásába, illetve sztereotípiákba, amikor a családorvosokhoz, szociális munkásokhoz, tanárokhoz és terapeutákhoz fordultak beutalásért, diagnózisért, elküldtek azon az alapon, hogy "biztosan nem lehetnek autisztikusak".
Több betegről is hallottam, aki súlyos nehézségekkel küszködött a társadalmi interakció és a kommunikáció terén, szenzoros, percepciós, figyelmi, rögeszmés és kényszeres nehézségei voltak, és ezek okozták autisztikus viselkedését. Mégis, tőlük is megtagadták a beutalást azon az alapon, hogy "nem lehetnek autisztikusak", hiszen nem illeszkednek a sztereotípiákhoz. Egy asszony például, akinek fia autisztikus, neki magának, úgy tűnt, Asperger-szindrómája volt, jelentkezett szakembernél, hogy megoldást keressen saját és a fia közös nehézségeire. Elküldték, mivel végig sírt a konzultáció alatt, és ezért azt gondolták, túl sok érzelmet fejezett ki ahhoz, hogy autisztikus legyen. Másokat azért küldtek el, mert széles érdeklődési körük vagy több tudásuk volt annál, mint amit a sztereotípiák ábrázolnak, vagy mert arra panaszkodtak, hogy túlságosan aktív a fantáziájuk, ami állandóan zavarja őket. (Ez egyébként Asperger-szindrómás betegeknél gyakori.) Felmerül a kérdés, vajon ahonnan ezeket az embereket elküldték, nem olyan hely-e ahol a sztereotípiák önmagukat beteljesítő jóslatokká váltak?
A sztereotípiák másik következménye az, hogy egyre többször fordul elő, hogy azok kapják a folyamatos támogatást, akikre a sztereotípiák ráillenek. Vannak más autizmussal élő emberek, akik túlságosan elfogadók vagy társaságkedvelők, túlságosan elfogadást keresők vagy együttműködők, és akik ugyanilyen veszélyben vannak, illetve legalább annyira szükségük van a támogatásra.
Akiből hiányzik az empátia, a humorérzék, az érzelmek és a fantázia - vagy legalábbis ezt tartják róla - , azt nemigen hívják meg nemzetközi "autizmus" konferenciákra, vagy interjúvolják meg a tévében. Ennek az a következménye, hogy a szakemberek és a szülők maradnak az autisták szószólói, és a világ nem hall a kivételekről, vagyis csak mint "kivételekről" értesül róluk. A sztereotípiák (és a munkahelyek és a szervezetek, amelyek ezekre épülnek) sem rendülnek meg, szívósan tartják magukat.
További következménye annak, hogy a sztereotípiák mindent áthatnak, az, hogy a társadalom nem vár el az autizmussal élő emberektől semmit, ami ellenkezik a sztereotípiákkal. Pedig azokra, akik IGENIS éreznek és van empátiájuk, de súlyosan gátoltak, vagy nem képesek ezeknek a dolgoknak a kifejezésére, vagy működtetésére, ez rossz hatással lehet. Van, aki leéli az életét, és meg sem kísérel lehetőségei szerint küzdeni vagy stratégiát találni mindarra, ami blokkolja vagy gátolja az empátiája, humora, érzelmei, megértése és fantáziája kifejezésében.
Még további következmény, hogy mivel egyes autizmussal élők inkább figyelhetnek arra, amit teszünk, mint arra, amit mondunk, azt gondolhatják, hogy ők éppen az elvárásainknak felelnek meg, amikor ragaszkodnak ahhoz, ami szerintünk az ő képességeik határa. Hallottam egy autizmussal élő férfiról, aki arról írt, hogy nem képes kimutatni megértését, és nem képes beszélni, mivel nem akarja sokkolni a szüleit! (A szülők szerint intellektuálisan súlyosan retardált, és gyakran utaltak beszédképtelenségére).
Ezeknek a sztereotípiáknak vannak bizonyos következményei az úgynevezett "magas szinten funkcionáló" autizmussal élő emberekre is, akik félnek beismerni, hogy van fantáziájuk. Ezen az alapon azt állítják, hogy nem tekinthetők "igazi autistának". Úgy gondolják, ha valakinek kreatív vagy fantasztikus gondolatai, sőt mentális képzetei (fantáziái) vannak, az "furcsa" és "senki másnak nincs ilyesmije". ..."

(Forrás: Donna Williams: Autizmus, Egyes szám első személyben, Pannonica Kiadó, 2001)