Őszintén szólva az elmúlt pár hétben meglehetősen magam alatt voltam. (Ahogy Apám mondaná, "magamba zuhantam és mellé estem").
Először is, mert az első hét után kiderült, hogy ez az iskolásósdi nem lesz egy könnyű dolog. Nem azért, mert Olivérnek tanulási gondjai lennének, hanem azért, mert nagyon sokat piszkálják az iskolában: leverik, elveszik a cuccait, széttörik a ceruzáit, tönkreteszik a napirendjét, és ezen konfliktusokat az én gyerekem képtelen kezelni. Állítólag néha Oli is visszavág, de a történetek többsége inkább arról szól, hogy rengeteg mindent némán tűr.
Olivér itthon nem sokat mesél az iskoláról. Az attrocitásokról is keveset mond, csak néha-néha tesz megjegyzéseket. A néha-néha megjegyzésekből viszont azért egy-két dolgot kikövetkezhetettem. Mivel nem vagyok az a típus, aki botrányozik rögtön, mert én egy nagyon meggondolt ember vagyok :), így nem maradt más, mint a megfigyelés és beszélgetés, a tanárokkal és szülőkkel meg persze néha a gyerekekkel is.
Az utóbbi időben a szülők nagyon elkezdtek panaszkodni egy kisfiúra, ami nekem nagyon gyanús volt, mert Oli soha nem mesélt róla semmi olyat, hogy piszkálta vagy bántotta volna az a kisfiú. Ő egészen más gyerekeket nevezett meg, amikor a bántódásairól beszélt, már pedig Oli egy igazi kis "rendőr" típusú kiscsávó, aki teljes névvel, lakcímmel, telefonszámmal nevezi meg a helytelenül viselkedő gyerekeket (és persze felnőtteket is).
Csütörtökön reggel az osztályban megjelent az egyik kislány valami rokona. Először magához hívta a tanárt és mandátumot adott az agresszió megszüntetésére, meglehetősen hangosan, majd végül az éppen osztályba érkező kiszemelt áldozat kisfiúra mutatott és elkezdte egyre hangosabban magyarázni, hogy a kisfiú folyamatosan üti-veri, sőt legutóbb szándékosan hátbarúgta a kislányt. Ebből rögtön vita kerekedett. Az elejéről lemaradtam, mert éppen Oli egyik haragosával beszélgettem, aki egyszer csak odasétált Oli padjához, felemelte a tolltartóját, nekiállt kizipzárazni a tolltartót, én meg megkérdeztem tőle teljesen kedvesen és érdeklődésből, hogy mégis mit szeretne a tolltartóval. Ő erre azt mondta, hogy szeretné megnézni. Nem volt evvel semmi baj, de azért megkérdeztem, hogy nem kéne-e erről esetleg Olivért is megkérdezni, hogy mit szól hozzá. És ő megkérdezte, mire Oli azt válaszolta, hogy megnézheti, de csak akkor, ha többet nem harcol vele. A kisfiú erre rám nézett, én elmosolyodtam - mert nagyon tetszett Olivér diplomatikus megoldása - aztán letette a tolltartót az asztalra, megnézés nélkül.
Mindenezen kis közjáték közben arra lettem figyelmes, hogy a vita nagyon elharapódzott, a nő nem bírta abbahagyni a kisfiú szapulását az egész osztály előtt, a szülők körbeálltak és én megszólaltam, mert nem bírtam nézni szegény kisfiút, ahogy ott ül a padban, próbálja kipakolni a holmiját, a szülők pedig teljesen joggal próbálják megvédeni és elmagyarázni, hogy most mit várnak a gyerektől, ha minden reggel ilyen ellenségeskedés fogadja. Szóval ezen a ponton, egy rövid mondat erejéig, kommunikációs gondjaimat leküzdve, megszólaltam: Ez nem igaz, nemcsak P. verekszik, én például egészen másik két kisgyerekről hallok verekedős történeteket (neveket nem mondok, mert az nem fair). És aztán kiderül hirtelenjében, hogy nem is ő volt, hanem egy másik kisfiú. A tanár a jelenet közben megpróbálja kihajtani a gyerekeket, mivel a vita folyamatát valóban nem nagyon lehetett megállítani és végül a szülők is elkezdenek kisétálni, amikor valahogy mégis kiderül, hogy nem is az történt és ha történt is, nem úgy történt, ahogy az a legelején vázolva lett. A hátbarúgó nem ő volt. Én némileg döbbentem állok, aztán az ez_így_nem_igazság nevében, odasétálok a kisfiúhoz és a szüleihez. Először nem nagyon tudtam mit mondjak, de nagyon bántott ami történt.
- Én tudom milyen a fiam - mondja az anya. Lobbanékony, könnyen csőbe húzható...azért ilyen lobbanékony, mert idegrendszeri fejlődési zavara van, sokat járunk pszichológushoz meg terápiára. Az rendben, hogy bajkeverő és mindenhol ott van, ahol nem mindig kéne lennie, de azért az, hogy mindig mindenért ő a hibás. Az egész ovi evvel telt, akármi történt mindig őt hibáztatták, még akkor is ő volt a hibás, amikor nem is volt oviban azon a héten. És a pedagógusok sem álltak ki soha mellette...
- Tudom, én is sokat járok terápiára Olivérrel - mondom, majd az éppen folyamatosan körbe-körbe forgó gyerekemre nézek.
Beszélgettünk még egy kicsit, közben a gyerekek kint éppen elkezdtek sorbaállni, hogy elindulhassanak reggelizni. Én is szépen lassan kifele sétálok, hogy beállítsam a gyerekemet a sorba, de aztán pár lépés után rájövök hogy milyen hülye vagyok és gyorsan visszafordulok Olival, hogy megkérdezzem a kisfiút, nem szeretne-e Olivér párja lenni.

Munkába menet eszembe jutott az, ami Zsombival történt az első osztályban. Zsombi egy fergetegesen pörgő gyerek, tele energiával, nagy igazságérzettel, hatalmas szívvel. Emiatt ő is könnyen keveredik bajba, mindig ott van, ahol nem annyira kéne lennie.
Egyik este csöngetnek és mivel nem szeretem felvenni a kaputelefont, hacsak nem tudom előre, hogy jön valaki, így nem vettem fel a kaputelefont. Viszont a valaki nem akarta abbahagyni a csöngetést, úgyhogy megadtam magam és végül felvettem a kaputelefont.
- Én az x.y kislány anyukája vagyok és szeretnék beszélni Zsombival arról, ami ma történt az iskolában - mondja.
- Zsombival? - kérdezem magamban, majd persze felengedem az anyát...
- Zsombi, történt ma valami olyan jelentős az iskolában, amiről tudnom kéne? - kérdezem értetlenül álló gyerekem. Azért kérdezem, mert egy anyuka azért jön, hogy valami olyanról beszéljen, ami ma történt az iskolában...
- Nem történt semmi jelentős - mondja Zsombi.
Közben megérkezik anyuka a kislánnyal együtt és neki esik Zsombinak, hogy kérdőre vonja azért, mert állítólag aznap Zsombi megrúgta a kislányt az ágyékánál úgy, hogy a kislánynak lilla foltos lett a lába azon a részen. Fiam rémülten néz, én ránézek értetlenkedve, hogy ez meg most mi, majd megszólal:
- De én nem rúgtam bele.
Én abban a pillanatban tudtam, hogy Zsombi nem rúgott bele a kislányba és, ha bele is rúgott, akkor az valami véletlen, más okból történt. Először is, mert Zsombi bevallja, ha hülyeséget csinál. Másodrészt azt is biztosan tudom, hogy Zsombi mégha verekedésbe is keveredik, azt egyrészt soha nem lányokkal teszi, mert a csajszikat tiszteli, másrészt meg nem szokott verekedéseket provokálni, meg rúgásokkal nyitni, csak a bunyókhoz csatlakozni... Az anyának ez viszont nem volt elég, nem hitte el se a fiamnak, se nekem, hogyha Zsombi azt mondja, hogy nem ő volt és mégha ő is volt, akkor az akkor történhetett és véletlenül, amikor ők páran fiúk a terem előtt állva nekiálltak karatézni és a lányok ott álltak mellettük, köztük ez a kislány is, és talán akkor véletlenül valamelyikük megrúghatta és igen, így lehet, hogy véletlenül ő volt, de emlékezni nem emlékszik erre. A kislány mérhetetlenül zavarban volt és egy idő után tisztává vált előttem, hogy alapjában véve ő sem tudja, hogy ki volt, de az anyja már eredetileg is pikkelhetett valamiért a fiamra, így valószínűleg az történt, hogy Zsombit tulajdonképpen az anya szemelte ki bűnösnek és addig-addig izmozott ezen, amíg a kislány azt nem mondta, hogy igen, ő volt.
Nagyjából idáig jutottunk evvel a kérdéssel, én a magam részéről lezártnak tekintettem a történetet. Majd jött az őszi szünet és 1 hétig nem volt iskola, a történet meg szerencsére feledésbe merült...
... a szünet utáni első napig...
- Anya, tudod mi történt ma az iskolában? - kérdezi Zsombi.
- Nem tudom, honnan tudnám, nem én voltam az iskolában, hanem te...
- Bejött reggel az anyuka és behozott egy fényképet a kislány lilla foltjáról, odahozta hozzám, lerakta az orrom elé és az egész osztály előtt hangosan rá akart venni arra, hogy valljam be, hogy én voltam...
Abban a pillanatban, mint a bomba robbant az agyam...
Másnap reggel bementem az iskolába, megkerestem az anyukát és egyáltalán nem nyugodt hangon kérdőre vontam. Először is azért, hogy hogyan merte a fiammal ezt tenni, amikor a történet már egyszer tisztázva lett, másrészt meg, hogyan képzelte mindezt ilyen módon tenni. Mekkora pszichopata állat az ilyen - hangsúlyoztam - akinek eszébe jut egy 7 éves kisfiút egy fényképpel szembesíteni, mint valami bűnözőt, másrészt mekkora még nagyobb pszichopata anya az olyan, akinek eszébe jut e célből egy 7 éves kislány ágyékán elhelyezkedő lilla foltról fényképet készíteni...
Nem vártam választ, mert részemről ez nem egy vita volt, hanem a véleményem kinyilvánítása és habár a nő próbált visszavágni, de élből leütöttem mindent, mert az én szememben a tettére nem volt mentség. Felszólítottam még, hogy azonnal kérjen a fiamtól bocsánatot, amit nem vett komolyan, sőt még mosolygott is rajta. De ez nekem már mindegy volt akkor. És most is.

Tegnap Oli arról mesélt, hogy jóban vannak Petivel és Peti azt mondta neki, hogy a feladatokat az órán meg kell csinálni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 Coldplay.