Van Olivérnek ez a nagyon jó - szociális és kommunikációs kapcsolatok építésére rendkívül alkalmas - folyamatosan ismétlődő viselkedése, mely szerint, ha várakozni kell egy párbeszédben, tehát a másik beszél éppen és nem ő, akkor fogja magát és elkezd hatalmas nagyokat a másik arcába ásítani.
Próbáltam nála rámutatni, hogy ez így nem annyira jó, mert azt hiszik, hogy unja a beszélgetést, és kéne valami más dolgot találni, amit csinál, mert persze valaminek mindig kell lennie, nekem is van, de az már mások számára nem észrevehető, legalábbis remélem, szóval mondtam, hogy az ásítást valahogy abba kéne hagyni... melyet ő be is látott, mert megértette az érvelésemet, de mégis:
- Nem tudom egyszerűen abbahagyni, mert nem én akarom csinálni, ha nem az agyam meg a szívem csinálja, ők irányítják az ásítást...
- De az agyadat meg a szívedet te irányítod, az a tied...
- Nem igaz. Az én agyam egyszerűen csak előjön és azt mondja, hogy ásíts, és én ásítok. Nem rajtam múlik.